Játékos érzések hordozói

A Képcsarnok Vállalathoz exkluzív szerződés kötötte Kovács Évát. Ebben meghatározott számú kiállításra illetve bemutatóra vállalt kötelezettséget évente, cserébe a Képcsarnok biztosította a helyszíneket az ország megyeszékhelyein található galériáiban. Kölcsönösen előnyös megállapodás volt ez, mely üzleti szempontból mindkét fél számára gazdasági sikereket garantált.

1986 júniusában a veszprémi Dési Huber-terem rendezhette meg Kovács Éva várva-várt kerámiáinak tárlatát. A Veszprémi Napló így számolt be az eseményről:

Veszprémi Napló, 1986. június 23., hétfő

Játékos érzések hordozói

Kovács Éva kerámiái Veszprémben

Nem is olyan régen Veszprém művészetpártoló közönsége találkozott már Kovács Éva keramikusművész alkotásaival s szeretettel fogadta őket (Veszprém, Vár, 1985 - az admin.). Régi vágya teljesült most a veszprémi képcsarnok Dési Huber-termének, hogy a jellegzetes Kovács Éva kerámiákat kiállította. A keramikus babái belföldön és külföldön egyaránt nagy népszerűségnek örvendenek. A bemutató alkalmával kérdeztük a művésznőt munkásságáról.

Szentendrén él és dolgozik. Örömmel tapasztalta, hogy csillagszemű kerámiáit a közönség befogadta és megszerette.

- Az emberek nem tudnak elszakadni a lakásba helyezett kedvenc dolgaiktól. Ebből a meggondolásból találtam ki kicsit romantikus figuráimat. A mai világ úgyis olyan szögletes rohanás. Nem szabad, hogy az eberekből kivesszen a ragaszkodás, minden embernek szüksége van egy kis melegségre. Az én Barbi-babáim (így nevezi figuráit - szerk.) talán sugároznak oda valami egyszerű, tiszta, játékos érzést, ahova kerülnek. 1978-ban kezdtem készíteni kis szobraimat. Megcsináltam egy alapfigurát és mint a Barbi-babákat mozgatom, játszom velük.

Kovács Éva kedves, bájos kerámia figurái között a mostani tárlaton megjelentek az újabb különlegességek. Fodros, szalagos karakterjeit kiegészítő elemekkel színesíti. Széken ülő, kanapén pihenő, ágyban fekvő szobrocskái új oldaláról mutatják meg alkotójukat. Biciklis kompozíciója úgy érzem, hogy a művésznő újabb útkeresése felé mutat.

- Még nem volt gondom, hogyan folytassam a figurákkal való játszadozást, mert számtalan ötletet adnak bábuim. Érzem, hogy megannyi lehetőség van még bennük. Számomra feltétlen fontos a közvetlen élmény, mert én ennek alapján tudok csak dolgozni. Legutóbbi ciprisu kirándulásom olyan egyenes élményeket adott, hogy ismét lázba hozott. A krétai kis szobrok elmesélnek valamit a korról, az emberek környezetéről.

Kovács Éva szobrai a múltat felidézve mutatják a jelent: az emberről és környezetéről, a szépségről szólva.                                                                                                      V. L.

(Megjelent a Napló 1986. június 23-i, hétfői számában.)

Az országos, nagy galériák meghívásai mellett Kovács Éva a kezdetektől fogva fontosnak tartotta, hogy vállalatok, gyárak, később irodaházak, bankok felkérésének is eleget tegyen. Majdnem mindenhol rendelkezésre állt kiállítás-rendezésre alkalmas helyiség, terem, ahol méltó körülmények között mutatkozhattak be a kor képző- és iparművészei. Ezek a bemutatkozások lehetőséget teremtettek Kovács Éva számára is a közönséggel való közvetlenebb találkozásra.

A nyíregyházi kiállítás meghívója

1986. szeptember 18-án, csütörtökön délután 4 órakor például Nyíregyházán, a Kelet-Magyarországi Állami Építőipari Vállalat ifjúsági klubjában nyitotta meg a művésznő kiállítását Bihari József. A Kelet-Magyarország c. napilap egy nappal a megnyitó előtt beharangozta, majd két nap múlva fényképes néhány sorban adta hírül az eseményt:

Kovács Éva kiállítása elé

Kelet-Magyarország,
1986. szeptember 17., szerda

"Eltéveszthetetlen", amit csinál. Elég egy pillantás egy figurájára és azonosíthatjuk az alkotót: ezt csakis Kovács Éva készíthette. Árad a derű és a harmónia ezekből a kedves kis jószágokból, körbefogja őket valami finom puhaság. Rokokó kerámiacsipkéken lendület, naiv báj, a részletek eleganciája és mindezek fintora találkozik. E szobrocskák láttán úgy érezzük, mintha orron fricskáznának bennünket, de mert egy jókedvű manó volt a tettes, elhisszük a mesebeli csodát, és tiszta szívvel örülni tudunk neki. Kovács Éva a lelkünket látja.

Jó ötlet volt a művésznőt meghívni a "szülőföldre", ahová mindig szívesen jön. Vendégnek sajnos, kevesebbet, mint szeretne, hiszen sokfelé várják másutt is, a világban. Messzire vitt az út Nyírgyulajtól (sic!): az utóbbi húsz esztendőben Bécstől Torontóig a világ számos kiállítótermében szerepelt, illetve volt résztvevője különféle nemzetközi versenyeknek, tárlatoknak. Jó érzés hírül adni, hogy most egy építőipari vállalat dolgozói rendeznek kiállítást munkáiból, üzemben, üzemi munkásoknak is, olyanoknak is értékes élményt kínálva, akiknek talán ez lesz a legelső találkozásuk a "művészettel". Jó lenne, ha minél többen ismerkednének meg ezekkel a kedves kis csodabogarakkal. Kovács Éva keramikus kiállítása szeptember 18-án nyílik a KEMÉV-klubban (Vörösmarty tér 7.), és október 2-ig látható.                                                                 be.

(Megjelent a Kelet-Magyarország c. napilap 1986. szeptember 17-i számában.)

A kissé gügyögő stílusban megfogalmazott újságcikk ellenére a kiállítás minden bizonnyal maradandó élményt jelentett a vállalat akkori dolgozói számára, és talán fotók, színes beszámolók kerültek a különféle szocialistabrigád-naplókba is...

Tegnap délután nagy érdeklődés mellett nyitották meg
Kovács Éva keramikusművész kiállítását a KEMÉV nyíregy-
házi Vörösmarty téri klubjában, amelyet október 2-ig
tekinthetnek meg az érdeklődők
szombat és vasárnap kivételével naponta 8-tól délután 4-ig.
(Kelet-Magyarország, 1986. szeptember 19., péntek)

Kovács Éva 80. születésnapjára

Egy emlékezés, köszöntés erejéig most megszakítjuk a bejegyzések kronológiáját. Ezt abból az apropóból tesszük, hogy holnap, 2018. május 1-jén lenne 80 éves Kovács Éva. Az iparművész, aki munkásságával, gazdag életművével beírta magát a legnépszerűbb magyar keramikusok közé. Születésének évfordulóján visszagondolunk a számos, Vele való találkozásra, és közben óhatatlanul eszünkbe jut az utolsó kerek születésnap, a 70. is ezelőtt tíz évvel, amikor még virágcsokrunkkal felköszönthettük Őt.

A holnapi évforduló alkalmából egy exkluzív fényképsorozatot közlünk, melyek minden valószínűség szerint az utolsó fotók Kovács Éváról. 2016 szeptemberében készültek Budapesten, utolsó személyes találkozásunk alkalmával, amelyről akkor még nem sejtettük, hogy az utolsó lesz... Ezeket a felvételeket még nem láthatta a közönség, a Csillagszemek blog olvasói az elsők, akik megtekinthetik.

A ház, a kert, a műterem itt még híven őrzi Kovács Éva mindennapjainak mára emlékké vált lenyomatát.

Emlékezésünk szeretetteljes, noha - természetszerűleg - szomorkás is még némiképp...

Eszményeket vállaló művészet

1986 tavaszára elkészült az a kiállítási anyag Kovács Éva műhelyében, amelyet Debrecenben láthatott a közönség, a Medgyessy Teremben. A véletlen úgy hozta, hogy a művésznőnél összetalálkoztam Pellionisz Valéria művészeti íróval, aki így dicsérte a friss alkotásokat:

- Jót tett neked a pihenés.
- Kinek nem tesz jót? - válaszolta Kovács Éva.

Kovács Éva 1986-os új kollekciójának
egyik szép darabja. A fotó különlegessége, hogy jobb
alsó részén a hivatalos zsűrizés sorszáma látható

Az újságíró arra célzott, hogy a kerámiák között megjelentek a biciklis és lovas kompozíciók, a figurák lendületesebbek lettek, több életkép készült, és valamelyest az arányokat is megváltoztatta a művész. A hatás minden addigit felülmúlt: az összkép bájosabb, kedvesebb lett, a bicikliző és lovacskázó alakok jobbra-balra dőltek, ágyakon és karosszékeken ücsörögtek az addig jobbára álló kerámia figurák.
Pellionisz Valéria épp a debreceni kiállítás-megnyitó előtti napra időzítette szentendrei látogatásából született cikkének megjelentetését (Pest Megyei Hírlap, 1986. május 7.):

Eszményeket vállaló művészet
Valódi mesevilág

A Szentendrén élő és alkotó Kovács Éva művészi fejlődését könnyű nyomon követni; 1970 óta számtalan kiállításon mutatta be alkotásait. A pálya kezdetén fazekaskorongon készült edények sorát készítette, amelyek leegyszerűsített formáikkal és plasztikus jellegű díszítményeikkel vívtak ki elismerést. Munkásságában igazi változást a figurális kompozíciók megjelenése hozott. A kezdeti zömök, stilizált figurák az évek során arányaikban és mondanivalójukban céltudatosan átalakultak. Ennek a mostani bemutatkozásnak külön jelentősége van, mert Kovács Éva legújabb kisplasztikáin megtalálta azokat a valós arányokat, amelyek figuráit kecsessé, sajátosan egyénivé teszik.
Munkásságának középpontjában mindig az ember áll. Gazdagon, változatosan mutatja be azokat a vidám, néha szomorkás, esetleg paradox helyzeteket, amelyekkel mindenki naponta találkozik, amelyek hangvétele a komolytól a humorosig terjed. Először jelennek meg alakjai között az alföldi zsolozsmázó asszonyok: nagy kendőbe burkolva, alázattól hajtott háttal, imát mormolva misére ballagnak. Szellemesen oldotta meg Don Quijote figuráját. A képlékeny anyagból tökéletes páncélt vont lovag és ló közé. Felvonul ebben a népes kavalkádban utasaival a trójai faló, kisebb-nagyobb társaságok lóháton és kerékpáron. Hiteles erővel ábrázolt, valódi mesevilág ez, ahol Kovács Éva szellemesen, játékosan örökíti meg életünk örömteli pillanatait.
Kovács Éva kiállítását május 8-tól láthatják az érdeklődők a debreceni Medgyessy Teremben.                                                                                             Pellionisz Valéria

A debreceni közönség csupán még egy újságcikk beharangozó soraiból sejthette, hogy ezúttal valami mást, a megszokottól némiképp eltérőt látnak majd Kovács Évától, de hogy pontosan mit, az csak a május 8-iki megnyitó alkalmával derült ki:"A Medgyessy-termet kerámiacsipkébe öltöztetett lányok, táncos párok, biciklisek, traccsolók, zsolozsmázó asszonyok, kocsihajtók népesítik be két hétre oly módon, hogy az élet sokszínűségét, mozgalmasságát humorral, iróniával fejezi ki alkotásain." - írta a Hajdú-Bihari Napló egy nappal a megnyitó előtt.

A kiállítás végén a napilap Kiállítási Napló rovatában méltatta Kovács Éva legújabb alkotásait:

Nosztalgikus kerámiák

A kiállítási meghívó egyik belső oldala,
a kép alatt Kovács Éva eredeti aláírásával

Kivirágzott a magyar kerámia. Több értelemben. sosem készült annyi és annyiféle belőle, mint a hetvenes évektől folyamatosan. Ízlésirányai közül pedig a dús, sőt túlzottan dús díszítés vitte, viszi el a pálmát (a díszpálmát).

Ha sok díszes kerámia készül, akkor sorban élesztik föl a hagyományokat. Meríteni kell valahonnan. De más is kell. Válogatni is kell, és a mához igazodni is kell. Bonyolultabb a dolog, ha valaki az alakos kerámiához nyúl. A használati tárgy célszerűsége így vagy úgy, de meghatározza és megzabolázza a díszítést. Már az alakos díszítő kerámia formázásában ez a célszerűség nem működik. Célszerűsége igazában a díszítés maga. Sok is, kevés is. Ha úgy tetszik, aranyozott porcelánalma ezüstözött fölirattal, ha úgy tetszik, művészien jellemzett, festetlen samott Éva-alak almával. Emez szobornak is számítható, amaz levélnehezéknek sem elviselhető. Mindez azt bizonyítja, hogy az alakos díszítő kerámiában az ízlés főszerepet játszik.

Hát még ott, ahol ízlések átvételéről és átigazításáról van szó. Mint Kovács Évánál. Szakmai hozzáértéséhez és igényességéhez nem fér kétség. Műveltsége széles körűnek látszik. Szemléletében, indítékaiban rendre fölfedezhető gyöngédség, humor, életszeretet, játékosság, fanyar irónia. Mindezek birtokában megteheti, meg is teszi, hogy végül mindent mint díszítőelemet kezel. Egyalakos és többalakos művei ezért válnak a legnemesebb díszítő kerámiává. És ezért válik tartalommá bennük az ízlés. Kovács Éva nem egyetlen ízlés híve, de a szertelen ízléskeverésé sem. Vonzalma mintha a rokokóhoz és a romantikához hajlítaná, a polgári és népi változathoz egyaránt. Régiesen fodros, bodros, szalagos ruhákat és kalapokat, csigába sodródó hajkoszorúkat és lósörényeket teremt, a nők és a gyermekek szemét, arcát virágformára mintázza. De a kecsesség, finomság, bájosság természetes vaskossággal, bumfordisággal egészül ki. A természetességet erősítik a felület halvány, tompa fehérei, barnái is.
Együtt van és hat tehát a tegnapot idéző nosztalgia, és a mához tapintatosan átvezető természetesség. Persze, az ízlés értelmező szótárában ez végül nem a mát magyarázza, hanem a tegnapot szépíti. Baj volna ez? Nem ez a baj. Inkább az, hogy mind többen óhajtanak kizárólag ebből a kellemesen, lágyan, zsongítóan nosztalgikus nyelvezetű szótárból tanulni. De ez merőben más ügy. (Debreceni Medgyessy-terem.) (Hajdú-Bihari Napló, 1986. május 21.)                                                                      Székelyhídi Ágoston

A Kovács Éva-kerámiákat kedvelő közönség széles rétegét meg sem érintették a fenti cikkben, főként az utolsó sorokban fellelhető kissé kritikus felhangok. Kovács Éva pedig, értelemszerűen, mit sem változtatott mondanivalóján, stílusán, hiszen a sok-sok vásárlói visszajelzésből nyilvánvalóvá vált számára, hogy munkáira így van igény, kerámiáit éppen azért szeretik annyian, mert olyanok, amilyenek.

"Mint a gyermek, elfáradok a játékban..."

A Békés Megyei Népújság
1986. január 4-iki,szombati számának
címoldalán megjelent kedvcsináló
tudósítás. A páros figurák díszítettsége
itt már a rokokó gazdagságát idézi

A békéscsabai Képcsarnok Kovács Éva-kerámiákkal kedveskedett vásárlóinak 1985 karácsonyán. A szépen berendezett bemutatóterem kirakata ünnepi díszbe öltözött, amikor - immár harmadszorra - bemutatta a művész matt, fehér mázas kerámia figuráit. A Munkácsy Terem egyik belső, frekventált szögletében több kerámiából álló enteriőrt alakított ki a galéria munkatársa, Tomka Attiláné, melyet - szokás szerint - Gál Edit, a Békés Megyei Népújság fotóriportere örökített meg, és néhány mondat kíséretében a fejléc mellett, két hasábon hozta a napilap 1986. január 4-iki száma.:

"Kovács Éva keramikus először 1978-ban mutatkozott be a békéscsabai közönségnek a Képcsarnok Vállalat Munkácsy-bemutatótermében formatervezett étkezési edényeivel és akkor még meglepetést okozó néhány edényével (sic!). 1981-ben már önálló figurális alkotóként jelentkezett. Az azóta eltelt évek gazdag eredménye a most megrendezett képcsarnoki kiállítás, és a kötődésé a békéscsabai közönséghez,emlékezve a kellemes fogadtatásra."

Ebben a szentendrei házban élt és alkotott Kovács Éva
keramikusművész néhány éven át az 1980-as években, melynek
akkori címe ez volt: Május 1. utca 1. Érdekes egybeesés,
hogy a művésznő ugyancsak május 1-jén született, 1938-ban

E sorok írója akkoriban Békéscsabán élt, és ugyancsak magával ragadták Kovács Éva alkotásai. A látszólag egyszerű, alig színezett kerámia figurák rá is erős hatást gyakoroltak, és a jelen tárlat jó alkalmat jelentett a művésszel való első személyes találkozásra. Kovács Éva ebben az időben már Szentendrén élt, az óváros egyik templomának tőszomszédságában. Emlékszem, a ház fehérre festett homlokzata alig árulkodott arról, ki is él az ódon falak között. Két kis ablak nézett az utcára, a templom felé, az ablakok alatt árvácskákkal beültetett, fehérre festett eternit ládák függeszkedtek. A világoskék, fodros szélű virágszirmok szinte lebegtek az enyhe januári szélben, amikor becsöngettem a masszív kiskapun, melynek egyszerű névtáblája egyszerűen közölte az egyszerű nevet: KOVÁCS ÉVA.

A találkozásból újságcikk született, amelyet 1986. január 15-én, szerdán közölt a Békés Megyei Népújság:

"Szeretném magam megmutatni..."

Kovács Éva műtermében

Kovács Éva keramikusművész 1985 karácsonyán harmadízben mutatkozott be munkáival a Képcsarnok Vállalat békéscsabai Munkácsy-termében. Harmadízben, ám mindhárom alkalommal más-más oldaláról ismerhette meg a közönség az Iparművészeti Főiskolán Borsos Miklós és Csekovszky Árpád tanítványaként 1962-ben diplomát szerzett Kovács Évát. Az 1978-as kiállításon még csak elvétve akadt egy-egy figurális alkotása a küllemükben a végtelenségig leegyszerűsített agyagedény-sorozatai között, de már akkor ilyeneket jegyeztek be a látogatók a kiállítás vendégkönyvébe: "Ez egy csoda!"
Talán a többi között ez a megelőlegezett csodálat késztette Kovács Évát arra, hogy három év elteltével már kizárólag figurákkal lepje meg a csabai művészetbarátokat, s valóban, neve akkoriban kezdett fogalommá válni - s nemcsak a megyében.
- Nagyon sokáig csak edények készítésével foglalkoztam - kezdi a beszélgetést azon a januári délelőttön, amikor meglátogattuk szentendrei műtermében -, s tulajdonképpen soha nem is akartam mást csinálni. Gyermekkoromban, amely így visszatekintve egy álomvilágnak tűnik, a nagymama házában gyakran megfordultam. Mikor a figurákat elkezdtem, talán az ő halálával rám szakadt űrt igyekeztem kitölteni. A temetésre indultam - akkoriban falun még háztól temettek -, s a feltörő emlékek mellbevágtak. Ilyen lelkiállapotban talált az első békéscsabai felkérés, és ezek a felszakadó emlékek kényszerítettek rá, hogy megpróbálkozzam a figurákkal. Nagyon jólesett, hogy Békéscsabán olyan szeretettel fogadták ezeket a munkáimat.

Békés Megyei Népújság,
1986. január 15.

Eleinte korongolt alapokra dolgozott, az utóbbi években készült alkotásai azonban már bonyolultabbak és szoborszerűbbek annál, hogy ezt a módszert alkalmazhassa. Kiapadhatatlanul gazdag fantáziával alakítja-formálja menyasszonyait, jegyespárjait, a falusi esküvők örök témájához vissza-visszatérve a násznép táncospárjait, pletykázó lányait.
- Keresztanyám - most ő lakik a nagymama házában - szólt egyszer: "Gyere, lagzi van a faluban! Nézd meg!" Én még olyan gyönyörű lakodalmi menetet nem láttam! Jött a vőlegény a számára szokatlan, öt számmal kisebb esküvői ruhájában, gyönyörű jövendőbelije oldalán... Egy életre szóló témát adott.
Művészetének másik jellegzetes témaköre az anyaság. Világra csodálkozó kisgyermekei, egyedül, vagy az anyjuk karján, ölében - ismerős húrokat pendítenek a szemlélőben.
- Sokan Kovács Margit utódaként emlegetik...
- Kovács Margit olyan keramikus volt, aki a figuráit úgy tudta "adni", hogy azok hatottak az emberre. Játszott velük. Ezt teszem én is, s mint a gyerek, elfáradok a komolyan vett játékban. Mire figuráimmal elkészülök, életerőm az agyagba vándorol, s ezt megérzi az, aki nézi őket. Kovács Margitnál az a nagy, hogy minden szemlélője önmagából érez meg valamit bennük. Talán az én dolgaim is érzelmeket ébresztenek az emberekben, s ezt tévesztik össze a hasonlóság fogalmával.
- Sokat dolgozik?
- Többet, mint szeretnék.
- Mi kényszeríti rá?
- Az igény. Keresik. Ez persze kétélű dolog. Ha sok megrendelésnek kell eleget tennem, ez sokszor meggátol abban, hogy túllépjek azon, amit addig csináltam, ami viszont belső kényszer. Most egy csábító feladaton gondolkodom, ami az én pályafutásomban még szokatlanul új dolog lenne...
- A népszerűséget hogyan éli meg?
- Nagyon nehezen. Nagyon bántana, ha nem lenne, hiszen végeredményben minden művészet azon alapul, hogy "szeretném magam megmutatni". De az is ott van, hogy "se rokona, se ismerőse"..., vagyis kétféle lelkiállapot, az elvonultság és a megmutatkozás között vergődöm. Az első számomra az igazi. Úgy érzem, a személyes megjelenésemmel úgysem tudnék többet adni az embereknek, mint a munkáimmal, de a visszajelzett szeretet nélkülözhetetlenül jólesik.
Kovács Éva - reméljük - ezúttal sem csalódott békéscsabai híveiben. Munkáit azzal az örömmel fogadták, amely kijár a megszeretett, de már rég látott ismerősnek.
                                                                                                                     Szűcs József
                                                                   *

Az 1986-os évben egyébként a következő városokban folytatták diadalútjukat a Kovács Éva-kerámiák: Kecel - Nevelési Központ; Debrecen - Medgyessy Terem; Hőgyész; Veszprém - Dési Huber Terem; Dunaföldvár - Vár; Nyíregyháza - KEMÉV ifjúsági klubja; Budapest - IDEA Iparművészeti Vállalat, Budai Vár; Szeged - Gulácsy Terem; Budapest - KISZ KB.
-----------------------------------------------------------------------

Visszaemlékezés - személyes jegyzet

1985-89 között hetente jártam Békéscsabáról Budapestre. Minden csütörtök délután a józsefvárosi Gutenberg Művelődési Otthonban a tipográfusképző tanfolyam foglalkozásain vettem részt. A Kner Nyomdában dolgoztam akkoriban, szeretett szakmámban, és szerettem volna némi profizmusra szert tenni azzal, hogy megszerzem A Tipográfia Mestere címet. Ez a mesterlevél feljogosított ugyanis a későbbiekben arra, hogy nyomdai tervezői munkát vállalhassak - névjegyektől akár újságokig, könyvekig.

Általában már előző este felutaztam a vonattal, amely 20 óra után futott be a Keleti Pályaudvarra, ahonnan többszöri átszállással, autóbusszal kapaszkodtam fel a Rózsadombra, áldott emlékű keresztanyám lakásához. Ő vacsorával várt, másnap ebéddel kínált, én pedig szabad óráimban járhattam a dolgaim után.

Többek között elindulhattam felkutatni Kovács Éva keramikusművészt.

Az 1985. decemberi békéscsabai kerámiabemutató - amelyről az előzőekben már olvashattunk - egy alkalmas belépőnek tűnt a köztudottan zárkózott művészhez. Igen ám, de hogyan bukkanok a nyomára? A csabai Képcsarnok munkatársai - Ódorné Jolika, vagy Tomkáné Katika - bár mindig kedvesek voltak velem, érthetően nem kötötték az orromra Kovács Éva lakcímét. A szemükben csupán egy voltam a többi vásárló között, akinek semmi köze ahhoz, hol él és dolgozik egyik vagy másik művész. Az internet akkoriban még ismeretlen fogalom volt, maradt tehát a tudakozó, amit annak rendje és módja szerint fel is hívtam.

Elsőnek egy budapesti, Thököly úti címet kaptam. Emlékszem, alig szálltam le egyik szerda este a vonatról, rögtön elindultam a megadott címre, amely közel volt a pályaudvarhoz. Lepukkant öreg bérházban találtam magam, ahol Kovács Éva nevét talán meg is találtam az egyik viharvert postaládán, de a házmester azt mondta, a művésznő már régen elköltözött. Hová? Nem tudja megmondani.

Egy hét múlva kezemben volt egy budai társasház címe a Dániel úton, ahová egy BKV-autóbusszal kapaszkodtam fel - mint kiderült, oda is hiába. Bejutottam ugyan a lépcsőházba, egészen a lakás bejárati ajtajáig értem, ám csöngetésemre nem nyitott ajtót senki. Elkámpicsorodva fordultam vissza, és zarándokútjaim eredményessége egyre inkább reménytelennek látszott.

Érdekes módon már nem emlékszem, hogyan jutottam végül is a szentendrei címhez... Arra viszont élénken, hogy addigi sikertelen próbálkozásaim után nem élt bennem különösebb bizakodás. Szóval meglepődtem erősen, amikor csengetésemre végül ajtót nyitottak.

- Kovács Éva művésznő? - kérdeztem talán kissé túlzott tisztelettel is az asszonytól, aki ajtót nyitott. Kantáros nadrágot viselt, melyen agyagfoltok éktelenkedtek; látszott, hogy egyenesen a műhelyből jött kinyitni a kaput.

- Kovács Éva vagyok - mondta határozottan, és megjelent a lábánál egy német juhász kutya is az ajtórésben, akivel bizalmatlanul méregettük egymást.

- Nem esz meg? - kérdeztem, és a kutyára mutattam.

- Nem bántja - felelte, majd a kutyához fordult: - Kobald! Ül!

Kezet nyújtottam, bemutatkoztam és elmondtam, hogy Békéscsabáról jöttem. Beinvitált. Úgy rémlik, nem volt túlzottan barátságos, amikor elárultam, hogy egy beszélgetést szeretnék készíteni vele a helyi napilap számára. Azt gondolta ugyanis, hogy a képcsarnoki kiállítással függ össze érkezésem, amely még látogatható volt a békési megyeszékhelyen.

- Ha tudom, hogy újságíró, nem engedem be - mondta, amitől elbizonytalanodtam. - Jöjjön - tette hozzá, és fejével intett a ház felé.

Egy héttel később, immár telefonon előre bejelentkezve, újra megjelentem a szentendrei házban. A cikket ugyanis addigra megírtam, és mint addig és azután is mindig, megmutattam beszélgetőpartneremnek, mielőtt leadtam a szerkesztőségben. Kovács Éva egy-két helyen pontosította a szöveget, nekem pedig jó érzés volt tudni, hogy úgy jelenik meg az írásom a lapban, hogy azt a művésznő jóváhagyta.

Nos - valahogy így kezdődött az az ismeretség, amely aztán a hosszú évek során talán egyfajta barátsággá nemesedett. Miközben a világ megváltozott, Kovács Éva életében galériások, fotósok, különféle érdekemberek jöttek és mentek, a mi kapcsolatunk megmaradt és egyre inkább elmélyült. A határozott, elismert és egykor körülrajongott keramikusművész élete vége felé eltűnődve meditált azon, hogy mennyire elkoptak mellőle az emberek, és alig van, aki végül felhívná vagy rányitná az ajtót.

- Siratom magam - vallotta be egy alkalommal, amikor telefonon beszéltünk, s én megkérdeztem, hogy érzi magát, mit csinál?

De ezek az idők: az 1980-as évek még a sikerről és népszerűségről szóltak Kovács Éva életében...                     
                                                                                                                                                                Szűcs József

"Álomvilág, kerámiák között"

Az 1985-ös esztendőben Kovács Éva keramikusművész nimbusza tovább nőtt. Folytatódott ugyanis a szinte szünet nélküli munka azért, hogy a művésznő továbbra is eleget tehessen - szinte - minden felkérésnek. Épp az este tűnődtem el azon, hogyan is bírta Kovács Éva ezt az állandósult alkotási folyamatot - hiszen a kerámiakészítés nemcsak művészet, hanem komoly fizikai munka is. Nehéz az agyag, nehéz a mázzal teli hordó, nehezek a száradó vagy épp kiégetett kerámiák... Emlékszem, Kovács Éva még az elkészült műveket is legtöbbször maga csomagolta, a szállítóknak mindössze annyi dolguk maradt, hogy kivigyék a műteremből a teli dobozokat, ládákat, és feltegyék az autóra; bár Kovács Éva még ebben is segített sokszor...

1985. április 5-26 között Kovács Éva kerámiáinak a pécsi Ifjúsági Ház adott
otthont. A kékkel nyomtatott kiállítási katalógus közepén nagy méretű fotók
örökítették meg a művész alkotásait

Simontornya, Vármúzeum - Tuszalúc, Művelődési Ház - Veszprém, Csikász Galéria - Dunakeszi, Művelődési Központ - Békéscsaba, Munkácsy Terem - Pécs, Ifjúsági Ház - Debrecen, DOTE.

Ezek a városok és intézmények várták - vissza - 1985-ben Kovács Évát egy-egy új kiállításra.

Archívumunkban a Veszprémi Napló 1985. augusztus 1-jén megjelent fényképes anyagát őrizzük, amely szeretettel és az egyszerűség nyelvén számol be a kiállításról:

Álomvilág, kerámiák között

Bájos figurák, játékos, csillagszemű babák, idézve a romantikus kort, a romantika idilli hangulatát.

Kovács Éva veszprémi kiállítása egy mesevilágba kalauzolja a látogatót. A kis kerámiafigurák benépesítik a kiállítótermet. A keramikusművész figuráinak arcát kevés eszközzel, érzelmi telítettséggel formálta. Néhol csak a száj kellemes rajzolata adja meg a figura igazi karakterét. A szem helyett olykor csillagjelet használ, amely mesebelivé varázsolja alakjait. A haj kiképzésénél olyan megoldásokat választ, amely a figura egészének kiképzéséhez alkalmazkodik. Úgy alakítja egy-egy részlet kompozícióját, hogy az szerves része legyen az egésznek. Kerámiáin kihangsúlyozott helyet kap a romantikus ruhaviselet. Kovács Éva figuráinak nagyszerűsége a ruhák mozgalmas változataiban rejlik. Kis szobrain a szoknyák hullámozva, díszítve fogják körül a képzeletbeli testet. A múlt század végén a turnűr divatja hordozott ilyen "jelmezeket".

Kovács Éva kerámiáin az anyag adta lehetőségekhez mérten, szinte lebegésszerűen idézi a könnyű textileket. A művész "kosztümjei" mégsem divatrajzokra emlékeztetnek, anyagszerűségükben igazán mesteriek. Ahol teheti, fodrokat, virágfüzéreket, szalagokat imitál, s ezzel ér el különleges hatást. Mesék, szerelmek, játékok, álmodozások mozdulatait lopja el a jó fényképész szemüvegén keresztül. Férfi- vagy fiúalakjai is kis kosztümjeikben alkalmazkodnak a jelmezes karneválhoz. Bodros szakáll, kipödrött bajusz, cilinder illeszkedik a kerámia mesejátékhoz. Kis szobrok, nippek, remekek ezek az álmainkból nagyapáinkat, nagyanyáinkat felidéző figurák. Még egy, ami eszünkbe jut a közelmúltból, a magyar kerámiaművészet legnagyobbjának emléke, cserepeinek halhatatlansága.

Kovács Éva csak látszatra halad a megkezdett úton, minden kis figurája, tányérplasztikája olyan erősen a romantika felé kötődik és idézi a kosztümös, fodros, játékos világot, gondoskodik arról, hogy ebben a környezetben rövid időn belül a látogató jól érezhesse magát. Kovács Éva keramikusművész Csikász galériai tárlata a turisták és a város örömére, szeptember 15-ig tekinthető meg.                                                                        V. L.

Az 1980-as évek elejére a Kovács Éva-figurák egyre többször
kisebb társasággá, életképekké álltak össze

"Az egyszerű élet himnikusan emelkedett témái..."

A következő esztendőben, 1984-ben tizenegy kiállítást jegyez föl a krónika. Ebből kettő a határainkon túli tárlat, a többi kilenc Magyarország különböző városainak kiállítótermében került megrendezésre. Kovács Éva pályája csúcsán, és igyekszik minden kérésnek eleget tenni. Igyekezetét elsöprő siker és olyan fokú népszerűség koronázza, amely Kovács Margit népszerűségéhez mérhető.

Mindjárt az év elején Finnország fővárosában mutatta be alkotásait a művésznő, melyek hű keresztmetszetét nyújtották művészetének. A figurák talán még az eddigieknél is szebbek, részletgazdagabbak voltak - legalábbis a kiállítási leporelló alapján erre következtethetünk. A színes katalógusra úgy válogatták össze a fotókat, hogy azok kronologikus sorrendben mutatják be az ifjú szerelmesek kapcsolatának lépcsőfokait az első báltól az esküvőig, illetve a nő (anya) életét a babavárástól egészen a lurkók kisgyermekekké cseperedéséig:

Első bál, szerelem, lakodalom...

...babavárás, pólyás ikrek és karonülők.
Kovács Éva finnországi kiállításának színvonalas leprellója

Már áprilisban beharangozták Kovács Éva
augusztusi, Képcsarnok-beli kiállítását
(Kisalföld, 1984. április 8.)

Ezen a nyáron két hónapra bezárt a győri képcsarnok. A bemutatótermet felújították, berendezését újra cserélték, és a frissen átalakított galéria Kovács Éva kiállításával debütált 1984. augusztus 30-án. A tárlat, melyre a Képcsarnok Vállalat szép meghívóval készült, alig több, mint egy hétig volt nyitva - mégis nagy visszhangot váltott ki. A megnyitó előtt többször is hírül adta a helyi sajtó - igaz, egy fényképpel illusztrált néhány soron kívül csupán úgynevezett mínuszos hírekként - a közelgő eseményt, ám szeptember elején a Kisalföld c. napilapban hosszú, fényképes beszámoló látott napvilágot a kiállításról:

Látva és látatlanul

Kovács Éva keramikusművész idilli bátorsága

Mire e sorok megjelennek, Kovács Éva keramikusművész utolsó munkáját is elvihették a győri Képcsarnokból. Ez a dolog rendje, mondhatja akárki, nincs itt semmi csodálkoznivaló. A dolog arányai és bizonyos szimptómái azonban elgondolkodtatóak. A művésznő összesen 76 kerámiát állított ki a bemutatóteremben. A tárlat nyitása a múlt hét csütörtökén volt. E hét keddjére - úgy, hogy szombaton és vasárnap az üzlet zárva volt - mindössze 11 kiállítási tárgy maradt a 76-ból. Ezek az arányok. A tünetek: Szegedről hat kerámiát rendeltek látatlanban!, esetleg a megrendelő máshonnan ismerheti Kovács Éva művészetét. A megmaradt 11 mű közül is néhányon már ott díszelgett a felirat: megvásárolták. Szinte a szezonvégi kiárusítások lényegében mindenki számára hasznos rohama tarolta le a tárlat anyagát. A rohamnak természetszerűleg nem állt ellene senki.

Az arányok a tünetekkel együtt azért meggondolkodtatóak, mert mindenki úgy tudta - a magas kultúrpolitikustól kezdve az önkéntes utcasarki közgazdászig -, hogy a gazdasági nehézségek és az életszínvonalban észlelhető kedvezőtlen változások következményeként a pénzért vásárolt kultúrát károsodások érik. Erre megfigyelések, statisztikai adatok vannak. Az emberek megnézik és jobban megnézik, hova teszik a pénzüket, s a kialakult helyzetre egyáltalán nem pozitíve jellemző ösztönnel elsősorban a kultúrától vonják meg a forintjaikat. Az általános megfigyelések nyilván helytállóak, a győri Képcsarnok Kovács Éva-tárlatához hasonló kivételek azonban letagadhatatlanok.

Miben keresendő ennek a pánikszerű üzleti érdeklődésnek a titka? A győri Képcsarnokot Kovács Éva tárlatával nyitották meg újra a két hónapig tartó átalakítás után. A közönség ,kiéhezett'. Lehet. Az emberek idővel növekvő értékű művészi alkotásokra fordítják az idővel nem törvényszerűen növekvő vásárlóerejű forintjaikat., azaz a kerámiát úgy kezelik, mint az aranygyűrűt, a bélyeggyűjteményt stb. Nincsen kizárva. De valószínűleg tévednénk, ha ezeket a másként elhanyagolhatatlan külső körülményeket, esetleges okokat tennénk meg fő ,bűnbaknak'. Keressük inkább másutt. Kovács Éva művészetében és abban a kereskedelmi és esztétikai szempontból egyaránt pozitíve minősülő tényben, hogy ezúttal közönség és művészet úgy találkozott, ahogyan nagyon ritkán találkozik.

A győri meghívó hátoldala

A győri kiállítási meghívó előoldala

Mindebből adódik a következtetés: hibát követnénk el, ha a Képcsarnok tárlatainak értékelésekor megfeledkeznénk a közönség és a művészet kapcsolatának üzleti oldaláról. Ám akkor is hibáznánk, ha az üzleti sikert tekintenénk az esztétikai nívó perdöntő igazolásának. Legfeljebb arról lehet szó, hogy a korszellemnek megfelelően figyelmet fordítunk az egyébként nem vásári művészet eladhatóságára, piaci rangjára.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a kerámia a közönség körében egyike a legnépszerűbb alkotói lehetőségeknek. Hányszor hallhatjuk ajándékozási időszakokban: ,talán valami kerámiát'? Miközben ilyesmit nem hallunk, hogy valami szobrot, rezet, öntöttvasat, festményt, márványt, gipszet stb. A kerámia tehát hálás műfaj, közel áll az emberhez, az emberek lelkéhez, ízlésvilágához, mintha benne öltene testet a civilizáció során ,elvesztett' kéz, kézügyesség iránti nosztalgia, amit Kovács Éva figurális kerámiái azzal is fokoznak, hogy az egyszerű élet himnikusan emelkedett témáit fogalmazzák láthatóvá megannyi meseszerű, tetszésbe andalító elemmel. Anya gyermekével, táncoló pár, lánykoszorú, pletykázó lányok, ölelkező pár, ülő gyerekfigura stb. Az alkotások az életünkben olykor hiába keresett harmóniából, szépségből, fondorlatosságtól mentes egyszerűségből adnak példát igen erős és mosolyogtatóan bájos népi ihletéssel. A színek észrevétlen finomsága is a mondanivaló közvetlenségét, egyszerűségét szolgálja.

Idilli világ Kovács Éváé, és az idilli törekvést korunkban jóvátehetetlen elhamarkodottsággal hazugnak, a problémáktól való megfutamodásnak szoktuk minősíteni - óhatatlanul kizárólagosságot igénylő ízlésterror és más egyéb terror jegyében. Pedig az idillivel kapcsolatos óhaj erőteljes, művészileg színvonalas, életes hangsúlyozása éppúgy visszhangozhat a művész környezetében, mint a harsogó plakátművészet. Plakáton ezúttal a hivalkodás, a keresettség értendő. Kovács Éva vállalja az idillit, mert ehhez is bátorság kell. Ezt a bátorságot értékelik a vásárlók - látva és látatlanul.

                                                                                                                              P. M.

(Megjelent a Kisalföld c. napilap 1984. szeptember 6-i számában)

                                                                     *

Kovács Éva 1984-es kiállításainak helyszínei:

- Helsinki, Taide-ART

- Budapest, Mélyépítő Vállalat Művelődési Háza

- Tatabánya, Lakásművészeti Kisgaléria:

Dolgozók Lapja, 1984. augusztus 29.

- Szekszárd, Megyei Művelődési Központ:

Tolna Megyei Népújság, 1984. június 26.

- Dunaújváros, Munkásművelődési Központ

- Abádszalók, Tanácsterem

- Győr, Képcsarnok

- Budapest, XXII. ker. Művelődési Központ

- Miskolc, Megyei Művelődési Központ:

Déli Hírlap, 1984. december 21.

- Römhild, Nemzetközi Kerámia Szimpozion.

- Budapest, Hotel Thermal:

A budapesti Margitszigeten található Thermal Hotel galériájában már a kiállítás nyitó napján vevőre találtak Kovács Éva keramikusművész kiállított alkotásai. A matt fényű, kékesfehér figurák derűsek és időtlenek. A művésznő 1981-ben Bécsben, majd egy évvel később Bernben ünnepelte első nemzetközi sikereit. Az 1984-es Römhildi Nemzetközi Kerámia Szimpóziumon sokan felfigyeltek figuráira. A kiállítás 1985. január 30-ig tart nyitva - írta a Magyarországon megjelenő Daily News német nyelvű kiadása.

Daily News, 1984. december 7.

Kiállítási jegyzet - 1983

Az Észak-Magyarország c. napilap 1983. szeptember 11-i számában jelent meg az alábbi írás:

KIÁLLÍTÁSI JEGYZETEK: Kovács Éva kerámiái

Szeptember 5-én nyílt meg és október közepéig látogatható Miskolcon a Mini Galériában (Kossuth u. 11.) Kovács Éva kerámiáinak kiállítása. Már a megnyitáskor a legtöbb munka mellett látható volt a kis cédula "Megvásárolták" felirattal. Semmi kétségem sem lehet, hogy minden kiállított darab gazdára fog találni. Nem ok nélkül.

Kovács Éva egyik szép alkotása az 1980-as évek elejéről

A szokatlanul nagyszámú érdeklődő között, a megnyitón egy hölgy a terembe lépve önkéntelenül így szólt: "Jaj, de édesek..." Nem azért említem ezt az apró epizódot, hogy az ismeretlen tárlatlátogatót a legkisebb mértékig is elmarasztaljam, hanem éppen azt akarom vele jelezni, hogy itt olyan kerámiákat látni, amelyek azonnal megfogják azt a tárlatlátogatót, aki valami szépet, kedveset, bájosat keres, aki örül, ha a játékosság, a közérthetőség magas művészi szinttel párosul. S ha talán az édes jelzőt el is koptattuk már, s művészi minősítést nem fejezhet ki, a hölgy elragadtatása mindenképpen indokolt.

Mintegy félszáz alkotás látható a Mini Galériában, kétharmad részben sajátosan kiképzett fali tányérok, egyharmad részben szobrok, kisplasztikák. Azt írja Kovács Éva a kiállítás katalógusában: "Szeretem az agyagot, amivel dolgozom. Ez az agyag egy játékos világot nyit meg számomra, és talán másoknak is szerez kellemes perceket." Igen, kellemes perceket, sőt hosszabb kellemes érzéseket szereznek ezek a kerámiák, elbűvölnek játékosságukkal, szinte az anyagnak ellentmondóan finom cizelláltságukkal, a belőlük sugárzó életörömmel, kiolvasható kis történésekkel. A tányérok valójában nem tányérok, hanem faliképek hátterei, mozgalmas domborművek keretei, bűbájos népi ihletésű figurákkal, fodros ruhájú lányokkal, asszonyokkal, szerelemmel, gyermekekkel, a szobrok meg hasonló, ám háttér nélküli, teljes figurák, nagyobbrészt több alakkal, vagy egy-egy alakkal, de összetartozóan több figura képezi az alkotást. Az emberalakok, a lányok, asszonyok fej- és nyakformái eszünkbe juttatják Kovács Margit korai hasonló alakjait, ami egyáltalán nem baj, hiszen az ő hatása alól nehéz lenne a ma keramikusának magát kivonni, különösképpen, ha még ars poeticájuk, az agyagról tett vallomásuk is annyira egybecseng, mint a jelen kiállító Kovács Éváé a katalógusban, és Kovács Margité egy róla készült portréfilmben.

A szép, a játékos, magas művészi értékű kerámiák kedvelőinek őszintén ajánlhatom: menjenek el a Mini Galériába. Örömöt találnak ott, kellemesen fogják érezni magukat.

----------------------------------------------------------------------------------------

Az eredeti cikkben szereplő kiemeléseket a fenti közlésnél átvettük.

1983: kiállítások országszerte

A tiszaluci nagyközségi művelődési ház, a miskolci Mini Galéria, az Orosházi Üveggyár művelődési háza, a zalaegerszegi képcsarnok, a Csepeli Iskolagaléria, a hajdúszoboszlói Kisgaléria, a szentendrei, valamint a dabasi művelődési központ - ezek Kovács Éva 1983. évi kiállításainak főbb helyszínei.

A modern, kékkel nyomott meghívó részlete

A szentendrei kiállítás alkalmából a művelődési központ reprezentatív kiállítási katalógussal rukkolt elő. Az A5-ös méretű meghívó már maga is hatoldalas, kék színnel nyomva, benne dr. Pogány Ö. Gábor korábban már ismertetett méltatásával. Ám a meghívóhoz ugyanolyan méretű, de valamivel vékonyabb, minőségi papírra nyomtatott nyolcoldalas betét is tartozott, Kovács Éva nyolc különleges kerámia figurájáról készült színes fotókkal, melyeket Gajzágó Jolán szentendrei fotós készített.

Kovács Éva ekkor még Budapesten élt, és talán az 1983-as szentendrei fogadtatás is közrejátszott abban, hogy rövidesen feladta fővárosi otthonát és műhelyét, hogy a művészek városában, Szentendrén vásároljon egy felújítandó házat, rendbe hozassa, majd odaköltözzön műhelyestől, mindenestől.

A tárlatról Pellionisz Valéria művészeti író tudósított a Tükör c. hetilap Heti ajánlat rovatában:

"KOVÁCS ÉVA KERÁMIÁI

Szentendre, Művelődési Központ

A szentendrei meghívó mellékletének egyik szép részlete
Fotó: Gajzágó Jolán

Kovács Évának már majdhogynem végzete a siker: rátalált egy arány- és formarendre, amely simogató gyöngédséget ébreszt az emberben, akár a kölyökállatok gömbölyűbb fejformája. Nem is kellett nagyon keresni: ez az arány- és formarend ugyanaz, mint amelyet az etológusok táblázatokon mutatnak be. Így azután a kerek fejű, bumfordi emberkéket, lánykákat fodros vagy egyszerűbb ruhájukban a szó szoros értelmében úgy viszik, mint a cukrot - tudniillik édességüket veszik elsősorban észre bennük...

Pedig ezek a figurák nem csak és nem elsősorban bájosak: erényük inkább egyszerűségükben rejlik. Abban ugyanis, hogy szervesen nőnek ki a korongolt, edényszerű formákból, tovább folytatva Kovács Margit hagyományát, de a mézeskalácsbáb-színességet egyfajta nagyon finom, rózsaszínes, gyöngyházas, halovány drappos mázfajtával helyettesítve, és ízléssel ,meglovagolva' a század eleji boldog békeidők iránti nosztalgia hullámát.

A siker bizony csapda is: akit a ,közönség' szeret, az azt csinálja, amit várnak tőle. Nem könnyű így újítani. Kovács Éva azért megkísérelte: nagy méretű tálakba helyezett domborműszerű figurák jelzik újszerű törekvéseit."                 (Tükör, 1983. július 10.)

"Nagy méretű tálakba helyezett domborműszerű figurák jelzik
újszerű törekvéseit."

Ez a táncoló pár is szerepelt a meghívó mellékletében
Fotó: Gajzágó Jolán

Nem lehet nem felfigyelni a kissé kritikus hangvételre, amely a fenti rövidke írást jellemzi, és amely először hangzik el Kovács Éva kerámiáival kapcsolatban, valamint a Kovács Margit figuráival történő párhuzamba állításra. Ez utóbbit erősíti a két művész vezetéknevének azonossága, amelyből néha megmosolyogtató félreértések adódnak ("- Nem tudtad? Ő Kovács Margit lánya...!") A közönség szeretete olykor intimpistáskodásra, "jólérte-sültségre" késztet bizonyos embereket, amit rossz néven venni nem, legfeljebb elnézően tudomásul venni lehet.

Kovács Éva töretlenül folytatja a megkezdett utat a következő bő két esztendőben is, kiállításain azt nyújtva, amit várnak tőle: táncoló párokat, menyasszonyt-vőlegényt, babaváró kismamákat, kisgyerekes anyákat... Ám a lelkében lassan újra feltámad a belső kényszer, hogy elindítson valami mást is, valami újat, ami majd 1986-ban válik kézzel fogható valósággá.

BELSŐ KÉNYSZER VEZETETT - Beszélgetés Kovács Évával (1983)

Kovács Éva Thököly úti műterme egy budapesti bérház legfelső emelete. Helyiségeit teljesen megtölti az előkészített vagy már kiégetett kerámiák tömege. Szinte félünk, hogy a födém leszakad, annyi figura zsúfolódott össze. Az utóbbi években végtelen folyamként áramlik itt át az alkotások szüntelen sora. Ez már önmagában is arról beszél, hogy Kovács Éva munkáit kedvelik és keresik. De hogy ezek a művek épp ilyenek lehessenek, ahhoz a művészi felfogás és meggyőződés mellett a szakmai, technológiai ismeretek fölényes tudása szükséges.

- A főiskolai képzés után - mondja a művész - a technológiai ismeretszerzés útját, úgy érzem, mostanig végigjártam. A főiskola után a Gránitgyár tervezője voltam, érdekelt a használati edények formatervezése. A legszigorúbb követelményeket ezek támasztják a tervezővel szemben, mert az ipari formatervezés emberközpontú és esztétikus kell hogy legyen.

- Végül is hogyan határozta el magát arra, hogy a formatervezéssel felhagy, szobrászati megoldások felé törekszik?

- Ebben szándékosság kevés volt, belső kényszer vezetett erre az útra. Hogy az út, amin járok, jó-e vagy sem, nem vagyok hivatott elbírálni. De mindig lényegesnek tartottam, hogy mondanivalóm közérthető legyen és sokakhoz szóljon. A közérthetőség nehéz kérdés, mert az érdeklődő társadalom igen sokrétű. Azok a műalkotások éri el céljukat, amelyeket sokan tudnak befogadni.

A közérthetőséget váltakozó sikerrel és sikertelenséggel már sokszor megkérdőjelezték. Kovács Éva kerámiáinak népszerűségét a kiállítások és a vásárlások igazolják. Ehhez témaválasztási és technológiai kivitelezési módszerei is hozzájárulnak.

A kiállítások egyes figurái nemcsak önmagukban lezárt alkotások - bár természetesen lehetnek azok is -, hanem összességükben különböző élményanyagok csoportos elbeszélései. Így a falusi esküvő a menyasszonnyal, vőlegénnyel, nyoszolyólányokkal, vőféllyel, majd a fiatalasszony és az anya gyermekével, végül a halál a siratóasszonyokkal. Egyes jeleneteinek bizonyos etnográfiai tartalmai vannak, de ezek nem népviseletben, inkább elvonatkoztatottan jelennek meg.

- Gyerekkori élmények élnek bennem. Ezeket mai szemmel nézve mondtam el - játékos áttételben - az élet lényeges jelenségeit.

A kerámia alapformáinak visszaadása mellett igen sok olyan elemet látni a felületen, amely új kísérletezéseinek eredménye, és ez ugyanakkor a műves jellegnek is megfelel. Örömmel fedeztem fel a textillenyomatok alkalmazását díszítőelemként, hiszen a kerámiaművesség kezdetén még korai textil és háncs tartóedények lenyomatait ott látjuk az őskori cserepeken.

- Az évekig tartó formatervezési gyakorlat kialakított egy sajátságos készítési technológiát. Az edény készítése során a formázás titkait el lehet sajátítani, csodálatos plasztikai játékokat, de ezek az edénykészítésnél már nem alkalmazhatók. Ezért a figuráimon szeretem alkalmazni ezeket a kikísérletezett lehetőségeket. Ha kendőt rakok rá, akkor textillenyomattal díszítem, a merevebb formát bekarcolással érzékeltetem. Ha az Anna-bál nyári, fodros, felszabadult hangulatát adom vissza, akkor ez megjelenik a ruhákon és az alakok kezében fogott virágokon is. Ezek a felületet játékosan megbontják.

- Korábbi pályája éles kanyarokkal volt teli. Ilyen lesz a jövő is?

- Nem tudhatom előre. Ha eljön az ideje és szükségét érzem, majd akkor változtatni fogok, mert a bennem lévő belső kényszer természetszerűleg alakít tovább.

                                                                                                         Szentléleky Tihamér

(Megjelent a Nők Lapja 1983. július 23-iki számában.)

Kiállítások éve

Kovács Éva 1982-es berni kiállításának
meghívója

1982-ben a kiállítótermek és galériák Kovács Évát szinte kézről-kézre adták. Egymás után nyíltak tárlatai Budapesten és vidéken, szám szerint kilenc! Köztük egy Bernben, Svájc fővárosában.

Íme, az 1982-es kiállítások helyszíneinek listája:

- Budapest, Vár, Iparművészeti Vállalat
- Budapest, BM Művelődési Ház
- Szekszárd, Művelődési Központ
- Budapest, Képcsarnok Vállalat Derkovits Terem
- Szentes, Művelődési Központ
- Nyíregyháza, Művelődési Központ
- Eger, Művelődési Központ
- Bern, Tátra Galéria
- Jászberény, Művelődési Központ

A berni meghívó középső oldalpárja

Művészettörténészi méltatás

Az első komoly szakmai méltatás Kovács Éva műveiről dr. Pogány Ö. Gábor* tollából látott napvilágot ebben az időben, amely később aztán éveken át több kiállítási meghívó és  katalógus bevezetőjeként szerepelt:
                                                                    *

KOVÁCS ÉVA alig tizenöt esztendeje dolgozik mint önálló alkotóművész, s ma már elmondható róla, hogy a legismertebb kerámikusok közé tartozik. Az Iparművészeti Főiskola elvégzése után néhány évig az egyik legnagyobb fővárosi vállalatnál működött sorozatban előállítható kőedények tervezőjeként, s mint ilyennek, rendkívül ízléses és egyúttal igen célszerű használati tárgyak kerültek ki rajzasztaláról és az elképzeléseit a nagyszériás gyártás lehetőségeivel szembesítő kísérleti műhelyből. Amikor mégis úgy döntött, hogy két keze munkájával az egyedi művek megalkotására összpontosítja képességeit, továbbra se lett hűtlen a művészi étkészleteket, díszedényeket vásárló közönséghez, ám egyre több időt és energiát fordított figurális kerámiák létrehozására. Legutóbbi tárlatain életképszerű alakos kompozíciókkal lepte meg híveit, s ezeket olyan sajátos formai jegyekkel ruházta fel, hogy a szellemes, jellegzetes kisplasztikák kedvelői mint egyéni stílusban mintázott, eredeti hangvételű műtárgyak mesterét tartják őt számon.

Művészete két szilárd pillérre épül, a szobrászat terén szerzett megbízható képzettségére és a kerámiakészítéshez nélkülözhetetlen anyagtani találékonyságra. Mindkét irányú adottságait a főiskolai tanulmányok fejlesztették ki benne kreatív tulajdonságokká, sokoldalúan iskolázott szobrász Borsos Miklós tanszékén lett belőle, a kerámika különböző válfajainak hibátlan kivitelezéséhez szükséges égetési eljárásokat, a színek, mázak alkalmazásának módjait, fortélyait Csekovszky Árpádtól tanulta. A felsőfokú iparművész-oktatás ama nemzedékéhez, sorványához kötődik, amelyik kellő felkészültség birtokában fokozta esztétikai értékké a tárgyalkotó tevékenység termékeit, s nem elégedve meg az artisztikus megoldások látszatával, a művészi igényesség szószólója, következetes képviselője lett. A hatvanas évek pályakezdő ifjú textilesei, ötvösei, könyvészei, bőrdíszművesei és - persze - a szilikátipari technológiával termelők hivatottai tudatában voltak annak, hogy századunk megváltozott körülményei, bonyolult feltételei között biztosítaniok kell szakmájuk hagyományos társadalmi súlyát, helyre kell állítaniok az iparművészet valahány ágazatának a történelmi tekintélyét.
Kitűnő professzoraik megismertették őket azokkal az érvekkel, intellektuális követelményekkel, melyeket magukévá téve megkérdőjelezhették, teljes joggal kétségbe vonhatták az egyes műfajok, művészeti ágak között felállított rangsort, a téves hiedelmek, hamis tanok nyomán kialakult előítéleteket, s nyíltan hangoztatták, hogy egy festmény, szőnyeg, kertszobor, nyomdatermék között különbséget tenni csupán minőségi szempontok szerint lehet. Aki az új épületekre domborművet mintáz, nem jogosultabb fellépni a Parnasszoszra, mint az, aki a belső terek falait gondosan megszerkesztett majolikalapokkal burkolja.

Kovács Éva efféle elvek vállalásával szabott mértéket munkálkodásának. Őszintén hisz a kerámikus tennivalóinak nemes céljaiban, meg van győződve arról, hogy egy ötletesen alakított, díszített váza, kedvesen motivált játékos figura maradéktalan művészi élményben részesíti az érzékeny kedélyű műbarátot. Újabb produkcióját tulajdonképpen a szobrászat körébe kellene sorolni, bár mosolyra fakasztó jeleneteinek, derűt árasztó jellemképeinek stilizáltsága a gépies osztályozáskor az iparművészetek csoportjába kerülhet. De ha igazuk van a régieknek, a művészettörténelem klasszikusainak, akkor az ilyen értelmű kategorizálás különben is felesleges, egykoron még az építészetet is a képzőművészetek közé számították. Kovács Éva korzózó szerelmesei, várandós menyecskéi, esküvőre induló hajadonjai, ruhácskák fodraiban kellemkedő kisasszonyai legfeljebb csak humoros megfogalmazásuk miatt sodródtak a dísztárgyak provinciájába, mert a műfajok protokolláris rendjéhez szokott elfogultságok a műalkotásokat kötelező fontoskodás nélkül nem fogadják be a "nagyművészetek" birodalmába. Holott a groteszk vonásokat mostanság a modernség korszerű kellékei között emlegetik, legreklámozottabb képzőművészeink - deheroizálás címen - nemzeti nagyjainkat is házi köntösben, erkölcsi alsóneműben, köznapi esendőségük gyarlóságait hangsúlyozva szólítják az utókor ítélőszéke elé.

Kovács Éva a fonák helyzeteket, a modoros kényeskedőket is pajkos megértéssel, kacér huncutkodással állítja a tárlatlátogató elé; jól szórakozik a szenvelgőkön; a piperkőcök feje fölött összekacsint a közönséggel. Módszere nem csak egyéni, de egyúttal korszakos érvényű is, híven tükrözi korunk sajátos kulturális törekvéseit. Főként a népművészet mélyreható befolyását mutatja, azt a folyamatot, ami a művészetek szinte minden megnyilatkozásában érezteti hatását. Mintha valamiféle  neorokokós eklektika párosulna a gölöncsérek cserépbabáival, s a bábjátékok csillag-szemű szereplői francianégyest lejtenének, a falusi leánykák és legények maszkabálban jönnének össze, miután a jelmezkölcsönzőből sikerült megszerezniök az egykori szalonok hölgyeinek és aranyifjainak estélyi öltözékét. Mindez paródia is egyben, mert a folklór Kovács Éva kezén utat nyit a mesés valószínűtlenségek, az ártatlan fantáziálgatások érvényesítésének.

A magas hőfokon tartósított agyagfigurák - a népi jelleget megőrizve - lényegében fehérek, a finomabb formák élein az ezer celsius feletti égetés füstös nyomaival, helyenként a máz savas okkerfoltjaival. Kovács Éva széles körű sikereire, nemzetközi népszerűségére műveinek bája a magyarázat., a kecs és csín vidám hangulatát viszont némi fanyar hangsúly ellenpontozza, ami megint azt tanúsítja, van mód tetszetős, vonzó műtárgyakat úgy megalkotni, hogy azok magas művészi színvonalat is elérjenek.
                                                                                                          dr. Pogány Ö. Gábor

----------------------------------------------------------------
* DR. POGÁNY Ö. GÁBOR (Kispest, 1916 - Budapest, 1998) művészettörténész, művészeti író.

1939: Pázmány Péter Tudományegyetem, tanára Hekler Antal
           Humboldt Egyetem, Berlin
           École du Louvre, Párizs
1945-1947: a Szépművészeti Múzeum muzeológusa
1947: Baumgarten-díj
1947-1950: a Fővárosi Képtár igazgatója
1950-1952: a Múzeumi Központ elnökhelyettese
1953-1955, 1956-1957: a Szépművészeti Múzeum főigazgató-helyettese
1957-1980: a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója
1996: a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje.

1960-1972: a Művészet c. folyóirat főszerkesztője
1961-1980 között a Művészettörténeti Értesítő főszerkesztője
A művészettörténei tudományok kandidátusa. Kutatási területe a XIX. és XX. század magyar művészete. A Fővárosi Képtár, az Országos Képtár és a Szépművészeti Múzeum magyar gyűjteményeiből 1957-ben megszervezte a Magyar Nemzeti Galériát, 1975-től pedig a Magyar NemzetiGaléria áttelepítését a Kossuth téri Kúriából a Budavári Palotába. Nyugdíjba vonulása után az elfelejtett és el nem ismert festők megismertetésén fáradozott. A Művészetben Budai Timót és Tibélyi Gábor néven is írt.                                                         (Forrás: artportal.hu)