Eszményeket vállaló művészet

1986 tavaszára elkészült az a kiállítási anyag Kovács Éva műhelyében, amelyet Debrecenben láthatott a közönség, a Medgyessy Teremben. A véletlen úgy hozta, hogy a művésznőnél összetalálkoztam Pellionisz Valéria művészeti íróval, aki így dicsérte a friss alkotásokat:

- Jót tett neked a pihenés.
- Kinek nem tesz jót? - válaszolta Kovács Éva.

Kovács Éva 1986-os új kollekciójának
egyik szép darabja. A fotó különlegessége, hogy jobb
alsó részén a hivatalos zsűrizés sorszáma látható

Az újságíró arra célzott, hogy a kerámiák között megjelentek a biciklis és lovas kompozíciók, a figurák lendületesebbek lettek, több életkép készült, és valamelyest az arányokat is megváltoztatta a művész. A hatás minden addigit felülmúlt: az összkép bájosabb, kedvesebb lett, a bicikliző és lovacskázó alakok jobbra-balra dőltek, ágyakon és karosszékeken ücsörögtek az addig jobbára álló kerámia figurák.
Pellionisz Valéria épp a debreceni kiállítás-megnyitó előtti napra időzítette szentendrei látogatásából született cikkének megjelentetését (Pest Megyei Hírlap, 1986. május 7.):

Eszményeket vállaló művészet
Valódi mesevilág

A Szentendrén élő és alkotó Kovács Éva művészi fejlődését könnyű nyomon követni; 1970 óta számtalan kiállításon mutatta be alkotásait. A pálya kezdetén fazekaskorongon készült edények sorát készítette, amelyek leegyszerűsített formáikkal és plasztikus jellegű díszítményeikkel vívtak ki elismerést. Munkásságában igazi változást a figurális kompozíciók megjelenése hozott. A kezdeti zömök, stilizált figurák az évek során arányaikban és mondanivalójukban céltudatosan átalakultak. Ennek a mostani bemutatkozásnak külön jelentősége van, mert Kovács Éva legújabb kisplasztikáin megtalálta azokat a valós arányokat, amelyek figuráit kecsessé, sajátosan egyénivé teszik.
Munkásságának középpontjában mindig az ember áll. Gazdagon, változatosan mutatja be azokat a vidám, néha szomorkás, esetleg paradox helyzeteket, amelyekkel mindenki naponta találkozik, amelyek hangvétele a komolytól a humorosig terjed. Először jelennek meg alakjai között az alföldi zsolozsmázó asszonyok: nagy kendőbe burkolva, alázattól hajtott háttal, imát mormolva misére ballagnak. Szellemesen oldotta meg Don Quijote figuráját. A képlékeny anyagból tökéletes páncélt vont lovag és ló közé. Felvonul ebben a népes kavalkádban utasaival a trójai faló, kisebb-nagyobb társaságok lóháton és kerékpáron. Hiteles erővel ábrázolt, valódi mesevilág ez, ahol Kovács Éva szellemesen, játékosan örökíti meg életünk örömteli pillanatait.
Kovács Éva kiállítását május 8-tól láthatják az érdeklődők a debreceni Medgyessy Teremben.                                                                                             Pellionisz Valéria

A debreceni közönség csupán még egy újságcikk beharangozó soraiból sejthette, hogy ezúttal valami mást, a megszokottól némiképp eltérőt látnak majd Kovács Évától, de hogy pontosan mit, az csak a május 8-iki megnyitó alkalmával derült ki:"A Medgyessy-termet kerámiacsipkébe öltöztetett lányok, táncos párok, biciklisek, traccsolók, zsolozsmázó asszonyok, kocsihajtók népesítik be két hétre oly módon, hogy az élet sokszínűségét, mozgalmasságát humorral, iróniával fejezi ki alkotásain." - írta a Hajdú-Bihari Napló egy nappal a megnyitó előtt.

A kiállítás végén a napilap Kiállítási Napló rovatában méltatta Kovács Éva legújabb alkotásait:

Nosztalgikus kerámiák

A kiállítási meghívó egyik belső oldala,
a kép alatt Kovács Éva eredeti aláírásával

Kivirágzott a magyar kerámia. Több értelemben. sosem készült annyi és annyiféle belőle, mint a hetvenes évektől folyamatosan. Ízlésirányai közül pedig a dús, sőt túlzottan dús díszítés vitte, viszi el a pálmát (a díszpálmát).

Ha sok díszes kerámia készül, akkor sorban élesztik föl a hagyományokat. Meríteni kell valahonnan. De más is kell. Válogatni is kell, és a mához igazodni is kell. Bonyolultabb a dolog, ha valaki az alakos kerámiához nyúl. A használati tárgy célszerűsége így vagy úgy, de meghatározza és megzabolázza a díszítést. Már az alakos díszítő kerámia formázásában ez a célszerűség nem működik. Célszerűsége igazában a díszítés maga. Sok is, kevés is. Ha úgy tetszik, aranyozott porcelánalma ezüstözött fölirattal, ha úgy tetszik, művészien jellemzett, festetlen samott Éva-alak almával. Emez szobornak is számítható, amaz levélnehezéknek sem elviselhető. Mindez azt bizonyítja, hogy az alakos díszítő kerámiában az ízlés főszerepet játszik.

Hát még ott, ahol ízlések átvételéről és átigazításáról van szó. Mint Kovács Évánál. Szakmai hozzáértéséhez és igényességéhez nem fér kétség. Műveltsége széles körűnek látszik. Szemléletében, indítékaiban rendre fölfedezhető gyöngédség, humor, életszeretet, játékosság, fanyar irónia. Mindezek birtokában megteheti, meg is teszi, hogy végül mindent mint díszítőelemet kezel. Egyalakos és többalakos művei ezért válnak a legnemesebb díszítő kerámiává. És ezért válik tartalommá bennük az ízlés. Kovács Éva nem egyetlen ízlés híve, de a szertelen ízléskeverésé sem. Vonzalma mintha a rokokóhoz és a romantikához hajlítaná, a polgári és népi változathoz egyaránt. Régiesen fodros, bodros, szalagos ruhákat és kalapokat, csigába sodródó hajkoszorúkat és lósörényeket teremt, a nők és a gyermekek szemét, arcát virágformára mintázza. De a kecsesség, finomság, bájosság természetes vaskossággal, bumfordisággal egészül ki. A természetességet erősítik a felület halvány, tompa fehérei, barnái is.
Együtt van és hat tehát a tegnapot idéző nosztalgia, és a mához tapintatosan átvezető természetesség. Persze, az ízlés értelmező szótárában ez végül nem a mát magyarázza, hanem a tegnapot szépíti. Baj volna ez? Nem ez a baj. Inkább az, hogy mind többen óhajtanak kizárólag ebből a kellemesen, lágyan, zsongítóan nosztalgikus nyelvezetű szótárból tanulni. De ez merőben más ügy. (Debreceni Medgyessy-terem.) (Hajdú-Bihari Napló, 1986. május 21.)                                                                      Székelyhídi Ágoston

A Kovács Éva-kerámiákat kedvelő közönség széles rétegét meg sem érintették a fenti cikkben, főként az utolsó sorokban fellelhető kissé kritikus felhangok. Kovács Éva pedig, értelemszerűen, mit sem változtatott mondanivalóján, stílusán, hiszen a sok-sok vásárlói visszajelzésből nyilvánvalóvá vált számára, hogy munkáira így van igény, kerámiáit éppen azért szeretik annyian, mert olyanok, amilyenek.

"Mint a gyermek, elfáradok a játékban..."

A Békés Megyei Népújság
1986. január 4-iki,szombati számának
címoldalán megjelent kedvcsináló
tudósítás. A páros figurák díszítettsége
itt már a rokokó gazdagságát idézi

A békéscsabai Képcsarnok Kovács Éva-kerámiákkal kedveskedett vásárlóinak 1985 karácsonyán. A szépen berendezett bemutatóterem kirakata ünnepi díszbe öltözött, amikor - immár harmadszorra - bemutatta a művész matt, fehér mázas kerámia figuráit. A Munkácsy Terem egyik belső, frekventált szögletében több kerámiából álló enteriőrt alakított ki a galéria munkatársa, Tomka Attiláné, melyet - szokás szerint - Gál Edit, a Békés Megyei Népújság fotóriportere örökített meg, és néhány mondat kíséretében a fejléc mellett, két hasábon hozta a napilap 1986. január 4-iki száma.:

"Kovács Éva keramikus először 1978-ban mutatkozott be a békéscsabai közönségnek a Képcsarnok Vállalat Munkácsy-bemutatótermében formatervezett étkezési edényeivel és akkor még meglepetést okozó néhány edényével (sic!). 1981-ben már önálló figurális alkotóként jelentkezett. Az azóta eltelt évek gazdag eredménye a most megrendezett képcsarnoki kiállítás, és a kötődésé a békéscsabai közönséghez,emlékezve a kellemes fogadtatásra."

Ebben a szentendrei házban élt és alkotott Kovács Éva
keramikusművész néhány éven át az 1980-as években, melynek
akkori címe ez volt: Május 1. utca 1. Érdekes egybeesés,
hogy a művésznő ugyancsak május 1-jén született, 1938-ban

E sorok írója akkoriban Békéscsabán élt, és ugyancsak magával ragadták Kovács Éva alkotásai. A látszólag egyszerű, alig színezett kerámia figurák rá is erős hatást gyakoroltak, és a jelen tárlat jó alkalmat jelentett a művésszel való első személyes találkozásra. Kovács Éva ebben az időben már Szentendrén élt, az óváros egyik templomának tőszomszédságában. Emlékszem, a ház fehérre festett homlokzata alig árulkodott arról, ki is él az ódon falak között. Két kis ablak nézett az utcára, a templom felé, az ablakok alatt árvácskákkal beültetett, fehérre festett eternit ládák függeszkedtek. A világoskék, fodros szélű virágszirmok szinte lebegtek az enyhe januári szélben, amikor becsöngettem a masszív kiskapun, melynek egyszerű névtáblája egyszerűen közölte az egyszerű nevet: KOVÁCS ÉVA.

A találkozásból újságcikk született, amelyet 1986. január 15-én, szerdán közölt a Békés Megyei Népújság:

"Szeretném magam megmutatni..."

Kovács Éva műtermében

Kovács Éva keramikusművész 1985 karácsonyán harmadízben mutatkozott be munkáival a Képcsarnok Vállalat békéscsabai Munkácsy-termében. Harmadízben, ám mindhárom alkalommal más-más oldaláról ismerhette meg a közönség az Iparművészeti Főiskolán Borsos Miklós és Csekovszky Árpád tanítványaként 1962-ben diplomát szerzett Kovács Évát. Az 1978-as kiállításon még csak elvétve akadt egy-egy figurális alkotása a küllemükben a végtelenségig leegyszerűsített agyagedény-sorozatai között, de már akkor ilyeneket jegyeztek be a látogatók a kiállítás vendégkönyvébe: "Ez egy csoda!"
Talán a többi között ez a megelőlegezett csodálat késztette Kovács Évát arra, hogy három év elteltével már kizárólag figurákkal lepje meg a csabai művészetbarátokat, s valóban, neve akkoriban kezdett fogalommá válni - s nemcsak a megyében.
- Nagyon sokáig csak edények készítésével foglalkoztam - kezdi a beszélgetést azon a januári délelőttön, amikor meglátogattuk szentendrei műtermében -, s tulajdonképpen soha nem is akartam mást csinálni. Gyermekkoromban, amely így visszatekintve egy álomvilágnak tűnik, a nagymama házában gyakran megfordultam. Mikor a figurákat elkezdtem, talán az ő halálával rám szakadt űrt igyekeztem kitölteni. A temetésre indultam - akkoriban falun még háztól temettek -, s a feltörő emlékek mellbevágtak. Ilyen lelkiállapotban talált az első békéscsabai felkérés, és ezek a felszakadó emlékek kényszerítettek rá, hogy megpróbálkozzam a figurákkal. Nagyon jólesett, hogy Békéscsabán olyan szeretettel fogadták ezeket a munkáimat.

Békés Megyei Népújság,
1986. január 15.

Eleinte korongolt alapokra dolgozott, az utóbbi években készült alkotásai azonban már bonyolultabbak és szoborszerűbbek annál, hogy ezt a módszert alkalmazhassa. Kiapadhatatlanul gazdag fantáziával alakítja-formálja menyasszonyait, jegyespárjait, a falusi esküvők örök témájához vissza-visszatérve a násznép táncospárjait, pletykázó lányait.
- Keresztanyám - most ő lakik a nagymama házában - szólt egyszer: "Gyere, lagzi van a faluban! Nézd meg!" Én még olyan gyönyörű lakodalmi menetet nem láttam! Jött a vőlegény a számára szokatlan, öt számmal kisebb esküvői ruhájában, gyönyörű jövendőbelije oldalán... Egy életre szóló témát adott.
Művészetének másik jellegzetes témaköre az anyaság. Világra csodálkozó kisgyermekei, egyedül, vagy az anyjuk karján, ölében - ismerős húrokat pendítenek a szemlélőben.
- Sokan Kovács Margit utódaként emlegetik...
- Kovács Margit olyan keramikus volt, aki a figuráit úgy tudta "adni", hogy azok hatottak az emberre. Játszott velük. Ezt teszem én is, s mint a gyerek, elfáradok a komolyan vett játékban. Mire figuráimmal elkészülök, életerőm az agyagba vándorol, s ezt megérzi az, aki nézi őket. Kovács Margitnál az a nagy, hogy minden szemlélője önmagából érez meg valamit bennük. Talán az én dolgaim is érzelmeket ébresztenek az emberekben, s ezt tévesztik össze a hasonlóság fogalmával.
- Sokat dolgozik?
- Többet, mint szeretnék.
- Mi kényszeríti rá?
- Az igény. Keresik. Ez persze kétélű dolog. Ha sok megrendelésnek kell eleget tennem, ez sokszor meggátol abban, hogy túllépjek azon, amit addig csináltam, ami viszont belső kényszer. Most egy csábító feladaton gondolkodom, ami az én pályafutásomban még szokatlanul új dolog lenne...
- A népszerűséget hogyan éli meg?
- Nagyon nehezen. Nagyon bántana, ha nem lenne, hiszen végeredményben minden művészet azon alapul, hogy "szeretném magam megmutatni". De az is ott van, hogy "se rokona, se ismerőse"..., vagyis kétféle lelkiállapot, az elvonultság és a megmutatkozás között vergődöm. Az első számomra az igazi. Úgy érzem, a személyes megjelenésemmel úgysem tudnék többet adni az embereknek, mint a munkáimmal, de a visszajelzett szeretet nélkülözhetetlenül jólesik.
Kovács Éva - reméljük - ezúttal sem csalódott békéscsabai híveiben. Munkáit azzal az örömmel fogadták, amely kijár a megszeretett, de már rég látott ismerősnek.
                                                                                                                     Szűcs József
                                                                   *

Az 1986-os évben egyébként a következő városokban folytatták diadalútjukat a Kovács Éva-kerámiák: Kecel - Nevelési Központ; Debrecen - Medgyessy Terem; Hőgyész; Veszprém - Dési Huber Terem; Dunaföldvár - Vár; Nyíregyháza - KEMÉV ifjúsági klubja; Budapest - IDEA Iparművészeti Vállalat, Budai Vár; Szeged - Gulácsy Terem; Budapest - KISZ KB.
-----------------------------------------------------------------------

Visszaemlékezés - személyes jegyzet

1985-89 között hetente jártam Békéscsabáról Budapestre. Minden csütörtök délután a józsefvárosi Gutenberg Művelődési Otthonban a tipográfusképző tanfolyam foglalkozásain vettem részt. A Kner Nyomdában dolgoztam akkoriban, szeretett szakmámban, és szerettem volna némi profizmusra szert tenni azzal, hogy megszerzem A Tipográfia Mestere címet. Ez a mesterlevél feljogosított ugyanis a későbbiekben arra, hogy nyomdai tervezői munkát vállalhassak - névjegyektől akár újságokig, könyvekig.

Általában már előző este felutaztam a vonattal, amely 20 óra után futott be a Keleti Pályaudvarra, ahonnan többszöri átszállással, autóbusszal kapaszkodtam fel a Rózsadombra, áldott emlékű keresztanyám lakásához. Ő vacsorával várt, másnap ebéddel kínált, én pedig szabad óráimban járhattam a dolgaim után.

Többek között elindulhattam felkutatni Kovács Éva keramikusművészt.

Az 1985. decemberi békéscsabai kerámiabemutató - amelyről az előzőekben már olvashattunk - egy alkalmas belépőnek tűnt a köztudottan zárkózott művészhez. Igen ám, de hogyan bukkanok a nyomára? A csabai Képcsarnok munkatársai - Ódorné Jolika, vagy Tomkáné Katika - bár mindig kedvesek voltak velem, érthetően nem kötötték az orromra Kovács Éva lakcímét. A szemükben csupán egy voltam a többi vásárló között, akinek semmi köze ahhoz, hol él és dolgozik egyik vagy másik művész. Az internet akkoriban még ismeretlen fogalom volt, maradt tehát a tudakozó, amit annak rendje és módja szerint fel is hívtam.

Elsőnek egy budapesti, Thököly úti címet kaptam. Emlékszem, alig szálltam le egyik szerda este a vonatról, rögtön elindultam a megadott címre, amely közel volt a pályaudvarhoz. Lepukkant öreg bérházban találtam magam, ahol Kovács Éva nevét talán meg is találtam az egyik viharvert postaládán, de a házmester azt mondta, a művésznő már régen elköltözött. Hová? Nem tudja megmondani.

Egy hét múlva kezemben volt egy budai társasház címe a Dániel úton, ahová egy BKV-autóbusszal kapaszkodtam fel - mint kiderült, oda is hiába. Bejutottam ugyan a lépcsőházba, egészen a lakás bejárati ajtajáig értem, ám csöngetésemre nem nyitott ajtót senki. Elkámpicsorodva fordultam vissza, és zarándokútjaim eredményessége egyre inkább reménytelennek látszott.

Érdekes módon már nem emlékszem, hogyan jutottam végül is a szentendrei címhez... Arra viszont élénken, hogy addigi sikertelen próbálkozásaim után nem élt bennem különösebb bizakodás. Szóval meglepődtem erősen, amikor csengetésemre végül ajtót nyitottak.

- Kovács Éva művésznő? - kérdeztem talán kissé túlzott tisztelettel is az asszonytól, aki ajtót nyitott. Kantáros nadrágot viselt, melyen agyagfoltok éktelenkedtek; látszott, hogy egyenesen a műhelyből jött kinyitni a kaput.

- Kovács Éva vagyok - mondta határozottan, és megjelent a lábánál egy német juhász kutya is az ajtórésben, akivel bizalmatlanul méregettük egymást.

- Nem esz meg? - kérdeztem, és a kutyára mutattam.

- Nem bántja - felelte, majd a kutyához fordult: - Kobald! Ül!

Kezet nyújtottam, bemutatkoztam és elmondtam, hogy Békéscsabáról jöttem. Beinvitált. Úgy rémlik, nem volt túlzottan barátságos, amikor elárultam, hogy egy beszélgetést szeretnék készíteni vele a helyi napilap számára. Azt gondolta ugyanis, hogy a képcsarnoki kiállítással függ össze érkezésem, amely még látogatható volt a békési megyeszékhelyen.

- Ha tudom, hogy újságíró, nem engedem be - mondta, amitől elbizonytalanodtam. - Jöjjön - tette hozzá, és fejével intett a ház felé.

Egy héttel később, immár telefonon előre bejelentkezve, újra megjelentem a szentendrei házban. A cikket ugyanis addigra megírtam, és mint addig és azután is mindig, megmutattam beszélgetőpartneremnek, mielőtt leadtam a szerkesztőségben. Kovács Éva egy-két helyen pontosította a szöveget, nekem pedig jó érzés volt tudni, hogy úgy jelenik meg az írásom a lapban, hogy azt a művésznő jóváhagyta.

Nos - valahogy így kezdődött az az ismeretség, amely aztán a hosszú évek során talán egyfajta barátsággá nemesedett. Miközben a világ megváltozott, Kovács Éva életében galériások, fotósok, különféle érdekemberek jöttek és mentek, a mi kapcsolatunk megmaradt és egyre inkább elmélyült. A határozott, elismert és egykor körülrajongott keramikusművész élete vége felé eltűnődve meditált azon, hogy mennyire elkoptak mellőle az emberek, és alig van, aki végül felhívná vagy rányitná az ajtót.

- Siratom magam - vallotta be egy alkalommal, amikor telefonon beszéltünk, s én megkérdeztem, hogy érzi magát, mit csinál?

De ezek az idők: az 1980-as évek még a sikerről és népszerűségről szóltak Kovács Éva életében...                     
                                                                                                                                                                Szűcs József