Hat perc emlékezés (archív video)

Ez a felvétel az 1970-es évek vége felé készülhetett Kovács Éva keramikusművész műhelyében. A fiatal alkotó akkoriban Budapesten, a Thököly úton dolgozott, immár önálló alkotóművészként. Edényei mellett megjelentek az első figurák, melyek - és ez a filmben is jól látszik - betöltötték műtermének polcait. A riporter kérdéseire a szokásos szerénységével, de finoman szókimondó határozottsággal válaszol. Ez jellemezte Kovács Évát egész pályafutása során.

A videót az abban az időben elterjedt tekercses filmszalagról digitalizáltuk, melyet Kovács Éva maga bocsátott a rendelkezésünkre a 2000-es évek elején. Egyike azon kevés, még fellelhető dokumentumnak, amely a művésznőről készült.

Látogatóban Kovács Éva szentendrei otthonában

Háza Szentendrén kicsi, hófehér, török kori "vár". Tömör, erődítményszerű fala mit sem sejtet a mögötte levő világ bájából, harmóniájából, mediterrán derűjéből. A kék-fehér otthon finom tárgyaival, törékeny üvegkincseivel, mindenütt megtalálható kavicsgyűjteményével csendes, érzékeny, zárkózott lakóról vall.

Igazi "élet" az udvari műteremben van. Letyepetye asszonyok, évődő szerelmesek, szende viselősök, gyermekeit féltőn vigyázó anyák, viháncoló, csillagszemű kislányok szépséges világa ejti hosszan rabul az először idelátogatót.

- Kaptál-e a családodtól valamiféle indíttatást, amely erre a pályára vitt?

- Nem sokat. A családban legalábbis művész hajlamú ember nem volt. Nyírségi születésű vagyok, anyám-apám pedagógus volt. Hat testvér közül én voltam az egyetlen lány, ezért nagyon sokat voltam a nagyanyámnál. Ő Nyírcsaholyban lakott, tehát sokat éltem falun. A gyerekkorom nagyon gazdag volt, abból a szempontból, hogy nagyon sokfélét csinálhattam. Debrecenben voltam kisdiák, gimnazista is. Ott nem jelentett gondot, hogy a gimnazisták bejárnak az egyetemre, az egyetemisták pedig lejárnak - ha van miért - a gimnáziumba. Engem minden érdekelt. Így aztán voltam népi táncos, rajzszakkörös. Vörös Géza Munkácsy-díjas festő vezette a szakkört. Aztán orvos akartam lenni, jártam is be az egyetemre, boncolásra. Érettségi előtt volt egy országos rajzverseny. Géza bácsi kivett a mappámból egy rajzomat, és mondta, ezt küldjem fel a versenyre. Felküldtem, országos harmadik díjat nyertem. Azt hittem, ez borzasztóan sokat jelent, s már ok lehet arra, hogy az Iparművészeti Főiskolára jelentkezzem. Így hát feljöttem, hogy túlessek a felvételin.

- Milyen szakra jelentkeztél?

- Akkor még nem lehetett szakosodni, csak másodévben. Két főtanszak volt, a rajz és a szobrászat. Azt már nem tudom megmondani, hogy miért ez utóbbinál kötöttem ki. Amikor feljöttem, azt sem tudtam, hol van a főiskola, el is késtem a felvételiről, ettől nagyon zavarba jöttem. Olyan vidéki diáklányosan. Leültettek egy bakra rajzolni, s elkezdtem rettentő igyekezettel, mert igen szégyelltem a késést. Egyszer csak elkezdtek a tanárok gyülekezni a hátam mögött. Azt hittem, rosszul csinálom, és még jobban igyekeztem. A mai napig megvan bennem, hogy a szorongásomat a munkában vezetem le. Sosem vagyok biztos abban, hogy amit csinálok, jó-e vagy sem. Visszatérve a felvételimre, egyre csak fogytak körülöttem a jelentkezők, én még mindig maradtam. Már nagyon kevesen voltunk, és nem értettem az egészből semmit. Annyira kishitű voltam, hogy arra végképp nem gondoltam, esetleg jót csinálok. A következő héten jött a mintázás. Borsos Miklós felvételiztetett. (Engem egyébként ő vett fel a főiskolára.) Szobrászállványt még életemben nem láttam, fogalmam nem volt, hogyan kell vele bánni. Hova kell tenni a keresztet, meg hogy az arra való, hogy megtartsa az agyagot. Közben ugyanaz zajlott le, mint a rajznál. A tanárok gyűltek a hátam mögött, a társaim pedig egyre gorombábban néztek rám.

- Agyaggal ott, a főiskolán találkoztál először?

- Ez bizony hihetetlen, de ott. Aztán el kellett döntenem, hogy milyen szakot válasszak. Gondoltam, agyag a kerámia is, meg az talán nőiesebb, talán nem lesz rossz nekem. Így aztán a kerámiaszak mellett maradtam.

- Amennyire tudom, az emberek szeretik a figuráidat. Mennyire fontos neked a közönség visszajelzése?

- Nagyon nehéz kérdés. Tulajdonképpen kell, hogy tetsszen. Kell, de ez nem jelent abszolút mércét. Hogy jó legyen az, amit csinálok, az kell, hogy az ember ki tudja fejezni, amit akar. Nagyon sokféle összetalálkozás kell, hogy az önkifejezés is megvalósuljon, és sikere is legyen annak, amit az ember csinál. Kell az is, hogy egy társadalom be tudja fogadni a műalkotásokat. Kell az igény, hogy arra van szükség. De hogy ez összejön-e az adott művész műveiben, az már kész lutri. És lehet, hogy amit ma elutasítanak, az ötven év múlva értékes, elismert lesz, és fordítva. Persze ez sovány vigasz, a művésznek életében kell az elismerés, hogy erőt adjon olykor.

- Te annak idején nem figurákkal kezdtél, hanem edényekkel.

- Sokáig a dizájn feltétlen híve voltam. Kerámikusként is. Aztán beláttam, hogy nálunk nehezen képzelhető el olyan rendszer, ahol mindig kaphatók ugyanazok a darabok, ugyanolyan méretben, minőségben. Hogy egy lakáskultúrába illeszkedő függönyhöz szőnyeg, ahhoz csésze, tányér, tehát minden együtt. Én hittel csináltam edényeket, nagyon sokáig. Végzős főiskolás koromban - akkor ez még újdonság volt - gyárba kértem magam tervezőnek. Szent meggyőződésem volt, hogy a gyári tervezést meg lehet változtatni. Diplomamunkámat is a Gránitgyárban csináltam. Elvonultam egy kis zugba, és színes masszákat kevergettem. Kavics formájú edényeket készítettem, szürke-világoskék félporcelánból. Annyira szépek lettek, hogy még Hintz Gyula, a főiskola akkori igazgatója is akart venni belőlük.

Új festési technikát találtam ki, de rögtön szemben találtam magam a kollégák irigységével. Akkor az volt a rend, ha a zsűri elfogadta a munkát, megállapították a tervezési díjat, aminek a művész a tíz százalékát kapta meg készpénzben. Na most, életem első zsűrije az edénykészletért a kapható legmagasabb összeget állapította meg. Úgyhogy én akkor, 62-ben, friss diplomásként hatezer-ötszáz forintot kaptam, ami rettentő pénz volt. Fel is lázadt az egész gyár, az igazgatótól a főmérnökig, hogy nekik az éves prémiumuk nem ennyi, mit merészel ez a kis taknyos? Mit képzel maga, stoppolni fog az egész gyár, mert maga kitalált valamit? - kérdezték. Tudniillik olyan madzagféléket tekertem égetés előtt a tárgyakra. Erre céloztak.

Aztán végül is szél ellen nem lehet... Tudod. Elvették a kedvem a gyári világmegváltástól. A gyárak ma sincsenek felkészülve arra, hogy a tervezőket képességük szerint foglalkoztatni tudják. Így aztán előbb-utóbb a fásultság lesz úrrá rajtuk, és inkább nem csinálnak semmit, mintsem mindennap harcoljanak alapvető dolgokért.

Akkor otthagytam a gyárat, de műtermem nem volt. Két és fél szobás szövetkezeti lakásban laktunk hárman. A fiam kicsi volt, óvodába nem vették fel. Ott csetlett-botlott egész nap körülöttem, az én két és félszer kétméteres "műtermemben"... Aztán béreltem egy alagsori pincét, majd adódott egy minisztériumi műterem a Thököly úton, majd amikor már egyedül éltem, vettem ezt a kis házat Szentendrén, rendbe hoztam és most itt élek, dolgozom.

- Hallottam, hogy rendesen nekiálltál itt a munkának, férfiakat megszégyenítő kitartással és ötletekkel.

- Nem mondom, kegyetlen dolog, amikor az ember megtanul dekopir fűrésszel bánni, de muszáj volt. Beleuntam, hogy rengeteg pénzért képtelenek megvalósítani az ötleteimet. Nem tudták felfogni, hogy minden méretre kell, hogy készüljön, értetlenkedtek, hogy minek beépített mosdó? És akkor nekifogtam és győzködés meg mérgelődés helyett megcsináltam. Ezt az ülőgarnitúrát is. A kárpitos nekilátott, én meg kivettem a kezéből. A szekrényeket is én szereltem össze.

Mániám az egyterűség, ezért nincsenek itt ajtók, csak boltívek. Engem zavar, ha a tér le van előttem zárva. Tulajdonképpen ez egy összkomfortos kis paradicsom. Van még szaunám is. Aztán van a padlástérben egy varrószoba. Ez volt a műtermen kívül a nagy vágyam. Egy külön varrószoba. Az ablakából a főtéri toronyra látok. Mániám a varrás. Ott vezetem le a sikertelenségeimet a kerámiában. Most már minden kiállításomra varrok magamnak egy ruhát. Kabalából. Nagyon jó játék. Aztán meg jó érzés, amikor megdicsérnek, hogy milyen jó szabóm van. Ilyenkor azon kuncogok magamban, ha egyszer elcsapnak mint keramikust, varrónőnek még biztosan jó leszek.

- Ebben a lakásban - a műhelyen kívül - nyoma sincs keramikusi munkádnak. Még a használati edényeid között sincs saját.

- Ez nekem elvem. Öntömjénezésnek tartanám, és ez idegen tőlem. Van viszont egy csomó gyönyörűséges üvegtárgy. A mániám az üveg, a sima üveg. Ha nem kerámikus lettem volna, legszívesebben üveget csinálnék. Rettentően izgat, hogy mi mindent lehet ezzel az anyaggal elérni. Ezekkel az üvegtárgyakkal vigasztalom magam, mindig veszek egyet-egyet, ha valami konfliktusom támad a világgal.

És mivel elég sok dolog okoz bánatot, hát egyre nagyobb a gyűjtemény...

                                                                                                                        Bayer Ilona

(Az interjú és a fotók Bayer Ilona-Németh Andrea: FÉSZEK - Művészek, otthonok c. kötetében szerepeltek * Minerva 1988)

Az ősi anyag mestere

Kovács Éva keramikusművész kiállítása elé

Egy-egy művész önálló tárlatát jelentős eseménynek tekintjük. Esemény, mert az alkotó műveit nyújtja át nekünk, nézőknek. Íme: ez a véleményem a világról. Tessék, nézzétek, örüljetek vagy töprengjetek. De esemény azért is, mert a művész nem kevesebbre vállalkozik, mint arra, hogy alkotói teljesítményének egy adott szakasza összegzését közre adja. A kiállítás, eseményjellegén túl - talán nem túlzás - ünnep is. Ünnep, mert mai rohanó, gyakran feszültségekkel telített életünkben jólesik és szükséges, hogy néha megálljunk. Visszanézzünk, körbetekintsünk és észrevegyük azt, ami mássá, talán szebbé, boldogabbá, gazdagabbá, emberibbé teheti mindennapjainkat. A kiállított alkotások hozzájárulhatnak ahhoz, hogy másképpen vélekedjünk kis és nagy dolgokról, a szűkebb és tágabb környezet történéseiről, de talán másképpen nézzünk egymásra, máshogyan szóljunk egymáshoz.

A művész számára a nyilvánosság megméretés. Hiszen a művek önmagukban kell, hogy értékelést kapjanak. A látogatóknak átnyújtott művek alapján a néző mindig a kész alkotást látja és azt minősíti. Nem "köteles" az alkotói folyamat belső körülményeiről tudni. Ő a NÉZŐ. Számára a kész produktum a megítélés alapja.

Kovács Éva keramikusművész kiállítása nem hétköznapi alkalom, hanem ünnepi esemény. Hozzájárul ahhoz, hogy megérintsen minket játékosan komoly világa. Hogy ezt megteheti, annak az az előfeltétele, hogy ismeri az embereket, jártas a mesterségben, szinte mindent tud alkotóeszközéről: az agyagról.

A "csak" kívülálló könnyen alakíthatónak tartja az agyagot, hiszen szinte éppúgy készíthető belőle használati tárgy, mint otthonunkat díszítő kerámia. A keramikus azonban tudja, mint minden mesterségnek, ennek is megvannak a belső törvényei. Mint mesterembernek, tökéletesen ismernie és tisztelnie kell az agyagot, hogy engedelmeskedjen akaratának. Meghatározó már kiválasztása is, hogy mi lehet belőle: iszapolás, gyúrás, formázás, szárítás, színezés és égetés után. Az ember, a tűz együttesen formálják a hideg, nedves kézzel gyúrható ősi agyagot. Jelképes, türelmes, engedelmes, igazi alkotótárs az agyag.

Kovács Éva megvívja önmaga harcát, mielőtt megjeleníti gondolatait. Számára is nélkülözhetetlen, hogy megtalálja saját hangját, sajátos kifejezési eszközeit, amellyel elfogadtatja művészetét a szakmával, a közönséggel. A belső, magányos vívódások, a megélt kudarcok és a makacs újrakezdések életigenlő figuráiban válnak láthatóvá. A mesterség minden fogását ismerő művész a használati tárgyakon át jutott el addig, hogy kedve szerint alkothasson - gondolatait, érzéseit, hangulatait, egyéniségét gyúrva bele műveibe. A kompozíciók sajátos, mással össze nem téveszthető jegyeinek, ritmusának kialakításához, megőrzéséhez szükség van szakmai felkészültségre és tisztességre, kemény, néha konok kitartásra és állandó újat akarásra. Kovács Éva kellő élményanyaggal, gazdag képzelőerővel rendelkezik ahhoz, hogy szigorú mércéje szerint formálja műveit. A mesterség és a közönség iránti tisztelettel, elkötelezetten az ilyen és csakis az ilyen alkotói magatartást vállalja kellő következetességgel. És akkor még hátra van az a mindig gyötrő pillanat, amikor kinyílik a kemence ajtaja, hiszen ekkor dől el, hogy mivé vált, mit hordoz a megmunkált agyag.

Művei, alakjai érzelmeket fejeznek ki. Gondolok az évődő szerelmesekre, a pletykázó asszonyokra, az ártatlanságukban is kacér menyasszonyokra, a szellemes megoldású, lábtól alvó házaspárra, a kerékpározókra, a vidámság, az öröm pillanatait idéző táncospárokra, a bájosan egyszer három gráciára, a világot akár körbehajtó szekerezőkre, a gyermek és az anya örök kapcsolatát ábrázoló kompozícióra. Nézem sok, számomra kedves alkotását. Ezek közül egy, a gyermekét óvón magához ölelő anya és az anyja ruhájába kapaszkodó gyermek figuráját. Találóan fogalmazza meg az együvé tartozás, az egymásra utaltság érzését. Szeretetet sugallnak ezek a nemes egyszerűséggel és természetességgel megformázott alakok. Az anya csúcsba felrakott haja, szemének csillagképe, a dolgos kezek simogató melegsége, az anya és a kislány ruhájának fodrozása, a tiszta érzelmeket kifejező uralkodó fehér szín, a megjelenő kevés kék, sárga színezés, az egyszer, csak szükséges mértékű díszítés: jellegzetes elemi művészetének. Az új megoldások, új kifejezések keresésének egyik lehetőségét jelzik különleges fás faliképei.

Emberismerete abban is jelen van, hogy nem csak szeret bennünket, de észreveszi hibáinkat, kisebb-nagyobb esendőségeinket is. És ezzel közvetlenné teszi kapcsolatunkat. Teszi ezt kedvesen, szeretettel, játékosan, humorral. Sajátos arculatú, szellemes, vérbő figuráival mond véleményt rólunk. Derűt áraszt, groteszkséget sem nélkülöz, az emberi érzések mélységét elővarázsoló művész. Néha összekacsint velünk: ilyenek vagyunk. Mert tudja, és mi is vele együtt tudjuk, hogy a világ nemcsak a jót és a rosszat ismeri. Egymásra figyelésünk szükségességét erősítik kerámiái, nem feledve ennek gyakori hiányát. Alkotásai rólunk és nekünk szólnak.

A szakma, a kritika figyelemmel kíséri Kovács Éva pályaképének alakulását, fel- és megjegyezve azokat az állomásokat, kitérőket és csomópontokat, amelyek együttesen alkotják pályája ívét. Szentendre egyik hangulatossá formált török kori házában él és dolgozik a hófehér hajú, határozott, meleg tekintetű asszony: Kovács Éva keramikus-művésznő. Nagy utat tett meg, amíg a szatmári Nyírcsaholyból Debrecenen és Budapesten át eljutott a művészetek, a művészek városába. Akarat, hit, a "tudom, mit akarok" előre vivő megszállottsága vezette. Itt a maga alakította világban él. Mindig jelentőséget tulajdonított és tulajdonít a valahová tartozás tudatának. Sokat jelentett számára a gyermekkor élménye, a szülőföldhöz, a családhoz való kötődés, amely útravalót adott a világban az eligazodáshoz. Egyik mesterével, Borsos Miklóssal együtt vallja: "Gyökerek, tövek feszülnek a mélyben, s a mélyből szívják a nedveket, miként az ember is a múlt mélyéből és a jelenben felülről, a fényből kapja azt, amiből a jelent alakítja, valósítja meg".

Ha van, akkor mi a titka művészetének? Találóan és tömören maga mondja: "Ez egy gyönyörű játék. Az agyag és az én játékom". Valóban csak játék? Nem, sokkal inkább az élet igenlése, és a művész örök küzdelme az anyaggal, hogy olyanná váljék, amilyenné álmodja a maga örömére és a mi gyönyörűségünkre.

Így alkot Kovács Éva tisztességgel, szigorúan önmagához, illően az elődök, a mesterek értékrendjéhez, önálló és méltó fejezetet írva a kerámiaművesség történetébe.

                                                                                                                      Fodor Péter

                                                                                                                                (1987)

"Üdvözlettel: Kovács Éva"

Az 1987-es kiállítási "menetrend" vázlata egy kartonlapra írva került elő nemrég archívumunkból, saját kézírásunkkal... A helyszíneket és az időpontokat, emlékszem, első kézből kaptuk: Kovács Évától. Tizenegy (!) helyszín szerepel a kartonlapon, egynémelyik még kérdőjellel a végén. Ma már nehéz lenne kideríteni, melyek valósultak meg a tervezett kiállításokból, de az bizonyos, hogy Cegléden, Budapesten - itt legalább két helyen is -, Debrecenben, Újfehértón, Szekszárdon, Miskolcon, Nyíregyházán és Szegeden ebben az 1987-es esztendőben is találkozhatott a közönség Kovács Éva keramikus-művésznő alkotásaival.

Kovács Évának ezek az alkotásai még nem készültek el teljesen
a fotózás idejére. Volt köztük a száradás  fázisában levő, és volt, amelyik
a második égetésre várt. A felvételek készítője azonban - érthetően -
nem tudott ellenállni bájuknak...

Mindjárt az év elején a ceglédi Kossuth Lajos Múzeumban nyitotta meg a rendkívül bájos, kedves, fehér színű kerámiák tárlatát Bihari József, a Pest Megyei Múzeumok igazgatója, Kovács Éva pályájának avatott ismerője. Az alkalomra szép kivitelű meghívó készült, elő- és hátoldalán a legfrissebb alkotások fotójával. A kék szín, amely nem csak a meghívó, de - mondhatni - Kovács Éva színe is volt, elkendőzi azt a tényt, hogy a fotós akkor kattintotta le a katalógusra kiválasztott figurákat, amikor azok még nem készültek el teljesen. Száradó, vagy éppen a második, mázas égetés előtt álló kerámiák azonban így, félkész állapotban is megkapóak, magukkal ragadók. Az egyik darab, amelyen egy idősödő pár bújik egymáshoz a karosszékben, különösen elnyerhette a kiállításszervezők tetszését, mivel ebben az évben több meghívóhoz és újságcikkhez is kiválasztották.
Cegléden bő három hétig, január 30-tól február 22-ig volt látogatható a tárlat.

Négy nappal a ceglédi kiállítás bezárása után, február 26-án már Budapesten, a Csepel Galériában örvendezhettek a művészetbarátok Kovács Éva újabb alkotásainak. A kiállítást Molnár István grafikusművész rendezte, és ugyanő tervezett formabontó, attraktív kiállítási meghívót is az eseményre. Fodor Péter, a Művelődésügyi Minisztérium főosztályvezetője pedig, aki a nagyérdemű figyelmébe ajánlotta a tárlatot, ebből az alkalomból olyan elemző szöveget írt, amelyet később évekig előszeretettel idéztek mások is Kovács Éva pályájának méltatásakor...
















Farsangi mulatságok
FARSANGI MULATSÁGOK a címe Kovács Éva március 10-én, délután 14 órakor az Orvostudományi Egyetem II. számú kollégiumában nyíló kiállításának - írta 1987. március 7-én megjelent tudósításában a Debrecen folyóirat. - A cím tematikus tárlatot jelez; olyan kiállítást,amely Csokonai életművéből merít ihletet. A Dorottya bálozó figurái, a farsang hangulata érezhető a figurákon. Egyedi kidolgozás, színezés, díszítés eleveníti meg Csokonai világának rokokó báját. A tárlat március 13-ig, naponta 14-19 óra között tekinthető meg - zárta tudósítását a Debrecen, melyhez kéthasábos fényképet is közölt.

"Kovács Éva keramikusművész tárlatát rendezik meg április 16-tól 28-ig az újfehértói Ady Endre Művelődési Házban.
A megyénkből elszármazott művész nagy utat tett meg, amíg Nyírcsaholyból Debrecenen és Budapesten át eljutott
a művészetek városába, Szentendrére, ahol most él és alkot. Legújabb kiállítását a Budapesti Művészetbarátok Szövetsége
és az újfehértói művelődési ház közösen rendezi, és az csütörtökön délután 4 órakor nyílik, és keddtől szombatig 10-18 óráig, szombaton-vasárnap 17-20 óráig tekinthetó meg" - írta a Kelet-Magyarország c. napilap 1987. április 16-án.

Az ősi anyag mestere
A kortárs művészet egyik budapesti fellegvárában, a Váci utcai Csók István Galériában dr. Fodor Péter nyitotta meg Kovács Éva nyári tárlatát 1987. június 4-én. A program szó szerint tömegeket vonzott. (Személyes emlék: e sorok írója idős keresztanyjával érkezett az ünnepélyes megnyitóra, aki - foglalkozásából (aktív éveiben fémöntő kisiparosként dolgozott), de kivételes ízléséből és a művészetek iránti fogékonyságából adódóan is élénk érdeklődést tanúsított a művészek, művészetek iránt. A megnyitó után bemutattam keresztanyámat Kovács Évának, aki derűsen egy ugyancsak nem fiatal hölgyhöz navigált bennünket, mondván:
- Ő pedig az én keresztanyám.)

Reprezentatív, szépia-hangulatú, nagy méret meghívó
invitálta a Csók Galériába 1987 nyarán a kerámiakedvelő tárlatlátogatókat.
Sajnos, a Csók István Galéria - akár csak a többi,
egykori Képcsarnok-kiállítóterem - ma már csak emlékeinkben él...

A Csók Galéria-beli bemutatkozás előtt és után Kovács Éva három vidéki nagyvárosban állította ki alkotásait. Ezek mind ugyancsak képcsarnoki kiállítások voltak: Szekszárdon a Szinyei Merse Terem, (április 30-május 9.), Miskolcon a Szőnyi István Terem (október 7-17.), Nyíregyházán pedig a Benczúr Gyula Terem (november 26-december 5.) adott otthont a várva várt, csillagszemű kerámia figuráknak.











Az 1987-es esztendőt végül Szegeden, a Paletta Galériában zárta a művész, mely kiállításáról Tóth Attila művészeti író számolt be a Délmagyarország hasábjain:

Kovács Éva kerámiái
A Paletta Galériában az elmúlt héten megnyílt kiállítás olyan keramikus munkáit mutatja be, aki a szerencsés művészek közé tartozik, mert nevét, műveit a széles közönség ismeri. Ha volna népszerűségi lista a kerámia műfajában, aligha tévedek, az élvonalban jegyeznék a nevét. Mi a titka sikerének?
Nagyon egyszerű a képlet. Az önmagában is vonzó tartalomhoz megtalálta a neki megfelelő, ugyancsak vonzó formát. A többi már mesterség, szív, szeretet kérdése. Kovács Éva kerámiái a szeretet, a szépség, a gyermekien tiszta naivitás világából merítik témáikat. Vagyis az élet derűs, napsütötte feléről. Figuráit nehéz nem szeretni, aza inkább csak ízlés kérdése, ki hogyan viszonyul hozzá. Csillagszemű, felhőfodros ruhákba bújtatott lánykái egy olyan nosztalgia- és álomvilágot idéznek föl, amivel szívesen azonosulnak az emberek. Őriznek ezek a figurák valamit a rokokó vitrinművészetéből, egy szeletnyit Kovács Margit népi hagyományokat újrafogalmazó törekvéseiből, egy csipetnyit a szecesszió formaleleményéből is, ám az ötvözés tudománya, a kivitelezés könnyed, luxusszintű bravúrja már elorozhatatlanul Kovács Éva érdeme. A hószínmázzal könnyeddé, légiessé varázsolt kerámiafigurák olyan húrokat pendítenek meg az emberekben, amik leginkább az álmok andalító zsongásával rokonok. Vitathatatlan tény, hogy gondokkal, pörös küzdelmekkel teli hétköznapokban a közönség készségesen voksol - akár pénztárcájával is - a felhőtlen derű, a szeretetteljes szépség mellett.
Kovács Éva szegedi kiállítása ezúttal tartogat egy kedves karácsonyi meglepetést is; elkészítette a maga betlehemjét, Máriával, a jászolban a kis Jézussal, körben az angyalok éneklő karával, sok-sok barikával, pásztorokkal, a Betlehembe érkező három királyokkal. Minden ízében karácsonyhoz illő esemény ez a kiállítás.                                     Tóth Attila
(Megjelent a Délmagyarország c. napilap 1987. december 21-i, hétfői számában)

Játékos érzések hordozói

A Képcsarnok Vállalathoz exkluzív szerződés kötötte Kovács Évát. Ebben meghatározott számú kiállításra illetve bemutatóra vállalt kötelezettséget évente, cserébe a Képcsarnok biztosította a helyszíneket az ország megyeszékhelyein található galériáiban. Kölcsönösen előnyös megállapodás volt ez, mely üzleti szempontból mindkét fél számára gazdasági sikereket garantált.

1986 júniusában a veszprémi Dési Huber-terem rendezhette meg Kovács Éva várva-várt kerámiáinak tárlatát. A Veszprémi Napló így számolt be az eseményről:

Veszprémi Napló, 1986. június 23., hétfő

Játékos érzések hordozói

Kovács Éva kerámiái Veszprémben

Nem is olyan régen Veszprém művészetpártoló közönsége találkozott már Kovács Éva keramikusművész alkotásaival s szeretettel fogadta őket (Veszprém, Vár, 1985 - az admin.). Régi vágya teljesült most a veszprémi képcsarnok Dési Huber-termének, hogy a jellegzetes Kovács Éva kerámiákat kiállította. A keramikus babái belföldön és külföldön egyaránt nagy népszerűségnek örvendenek. A bemutató alkalmával kérdeztük a művésznőt munkásságáról.

Szentendrén él és dolgozik. Örömmel tapasztalta, hogy csillagszemű kerámiáit a közönség befogadta és megszerette.

- Az emberek nem tudnak elszakadni a lakásba helyezett kedvenc dolgaiktól. Ebből a meggondolásból találtam ki kicsit romantikus figuráimat. A mai világ úgyis olyan szögletes rohanás. Nem szabad, hogy az eberekből kivesszen a ragaszkodás, minden embernek szüksége van egy kis melegségre. Az én Barbi-babáim (így nevezi figuráit - szerk.) talán sugároznak oda valami egyszerű, tiszta, játékos érzést, ahova kerülnek. 1978-ban kezdtem készíteni kis szobraimat. Megcsináltam egy alapfigurát és mint a Barbi-babákat mozgatom, játszom velük.

Kovács Éva kedves, bájos kerámia figurái között a mostani tárlaton megjelentek az újabb különlegességek. Fodros, szalagos karakterjeit kiegészítő elemekkel színesíti. Széken ülő, kanapén pihenő, ágyban fekvő szobrocskái új oldaláról mutatják meg alkotójukat. Biciklis kompozíciója úgy érzem, hogy a művésznő újabb útkeresése felé mutat.

- Még nem volt gondom, hogyan folytassam a figurákkal való játszadozást, mert számtalan ötletet adnak bábuim. Érzem, hogy megannyi lehetőség van még bennük. Számomra feltétlen fontos a közvetlen élmény, mert én ennek alapján tudok csak dolgozni. Legutóbbi ciprisu kirándulásom olyan egyenes élményeket adott, hogy ismét lázba hozott. A krétai kis szobrok elmesélnek valamit a korról, az emberek környezetéről.

Kovács Éva szobrai a múltat felidézve mutatják a jelent: az emberről és környezetéről, a szépségről szólva.                                                                                                      V. L.

(Megjelent a Napló 1986. június 23-i, hétfői számában.)

Az országos, nagy galériák meghívásai mellett Kovács Éva a kezdetektől fogva fontosnak tartotta, hogy vállalatok, gyárak, később irodaházak, bankok felkérésének is eleget tegyen. Majdnem mindenhol rendelkezésre állt kiállítás-rendezésre alkalmas helyiség, terem, ahol méltó körülmények között mutatkozhattak be a kor képző- és iparművészei. Ezek a bemutatkozások lehetőséget teremtettek Kovács Éva számára is a közönséggel való közvetlenebb találkozásra.

A nyíregyházi kiállítás meghívója

1986. szeptember 18-án, csütörtökön délután 4 órakor például Nyíregyházán, a Kelet-Magyarországi Állami Építőipari Vállalat ifjúsági klubjában nyitotta meg a művésznő kiállítását Bihari József. A Kelet-Magyarország c. napilap egy nappal a megnyitó előtt beharangozta, majd két nap múlva fényképes néhány sorban adta hírül az eseményt:

Kovács Éva kiállítása elé

Kelet-Magyarország,
1986. szeptember 17., szerda

"Eltéveszthetetlen", amit csinál. Elég egy pillantás egy figurájára és azonosíthatjuk az alkotót: ezt csakis Kovács Éva készíthette. Árad a derű és a harmónia ezekből a kedves kis jószágokból, körbefogja őket valami finom puhaság. Rokokó kerámiacsipkéken lendület, naiv báj, a részletek eleganciája és mindezek fintora találkozik. E szobrocskák láttán úgy érezzük, mintha orron fricskáznának bennünket, de mert egy jókedvű manó volt a tettes, elhisszük a mesebeli csodát, és tiszta szívvel örülni tudunk neki. Kovács Éva a lelkünket látja.

Jó ötlet volt a művésznőt meghívni a "szülőföldre", ahová mindig szívesen jön. Vendégnek sajnos, kevesebbet, mint szeretne, hiszen sokfelé várják másutt is, a világban. Messzire vitt az út Nyírgyulajtól (sic!): az utóbbi húsz esztendőben Bécstől Torontóig a világ számos kiállítótermében szerepelt, illetve volt résztvevője különféle nemzetközi versenyeknek, tárlatoknak. Jó érzés hírül adni, hogy most egy építőipari vállalat dolgozói rendeznek kiállítást munkáiból, üzemben, üzemi munkásoknak is, olyanoknak is értékes élményt kínálva, akiknek talán ez lesz a legelső találkozásuk a "művészettel". Jó lenne, ha minél többen ismerkednének meg ezekkel a kedves kis csodabogarakkal. Kovács Éva keramikus kiállítása szeptember 18-án nyílik a KEMÉV-klubban (Vörösmarty tér 7.), és október 2-ig látható.                                                                 be.

(Megjelent a Kelet-Magyarország c. napilap 1986. szeptember 17-i számában.)

A kissé gügyögő stílusban megfogalmazott újságcikk ellenére a kiállítás minden bizonnyal maradandó élményt jelentett a vállalat akkori dolgozói számára, és talán fotók, színes beszámolók kerültek a különféle szocialistabrigád-naplókba is...

Tegnap délután nagy érdeklődés mellett nyitották meg
Kovács Éva keramikusművész kiállítását a KEMÉV nyíregy-
házi Vörösmarty téri klubjában, amelyet október 2-ig
tekinthetnek meg az érdeklődők
szombat és vasárnap kivételével naponta 8-tól délután 4-ig.
(Kelet-Magyarország, 1986. szeptember 19., péntek)

Kovács Éva 80. születésnapjára

Egy emlékezés, köszöntés erejéig most megszakítjuk a bejegyzések kronológiáját. Ezt abból az apropóból tesszük, hogy holnap, 2018. május 1-jén lenne 80 éves Kovács Éva. Az iparművész, aki munkásságával, gazdag életművével beírta magát a legnépszerűbb magyar keramikusok közé. Születésének évfordulóján visszagondolunk a számos, Vele való találkozásra, és közben óhatatlanul eszünkbe jut az utolsó kerek születésnap, a 70. is ezelőtt tíz évvel, amikor még virágcsokrunkkal felköszönthettük Őt.

A holnapi évforduló alkalmából egy exkluzív fényképsorozatot közlünk, melyek minden valószínűség szerint az utolsó fotók Kovács Éváról. 2016 szeptemberében készültek Budapesten, utolsó személyes találkozásunk alkalmával, amelyről akkor még nem sejtettük, hogy az utolsó lesz... Ezeket a felvételeket még nem láthatta a közönség, a Csillagszemek blog olvasói az elsők, akik megtekinthetik.

A ház, a kert, a műterem itt még híven őrzi Kovács Éva mindennapjainak mára emlékké vált lenyomatát.

Emlékezésünk szeretetteljes, noha - természetszerűleg - szomorkás is még némiképp...

Eszményeket vállaló művészet

1986 tavaszára elkészült az a kiállítási anyag Kovács Éva műhelyében, amelyet Debrecenben láthatott a közönség, a Medgyessy Teremben. A véletlen úgy hozta, hogy a művésznőnél összetalálkoztam Pellionisz Valéria művészeti íróval, aki így dicsérte a friss alkotásokat:

- Jót tett neked a pihenés.
- Kinek nem tesz jót? - válaszolta Kovács Éva.

Kovács Éva 1986-os új kollekciójának
egyik szép darabja. A fotó különlegessége, hogy jobb
alsó részén a hivatalos zsűrizés sorszáma látható

Az újságíró arra célzott, hogy a kerámiák között megjelentek a biciklis és lovas kompozíciók, a figurák lendületesebbek lettek, több életkép készült, és valamelyest az arányokat is megváltoztatta a művész. A hatás minden addigit felülmúlt: az összkép bájosabb, kedvesebb lett, a bicikliző és lovacskázó alakok jobbra-balra dőltek, ágyakon és karosszékeken ücsörögtek az addig jobbára álló kerámia figurák.
Pellionisz Valéria épp a debreceni kiállítás-megnyitó előtti napra időzítette szentendrei látogatásából született cikkének megjelentetését (Pest Megyei Hírlap, 1986. május 7.):

Eszményeket vállaló művészet
Valódi mesevilág

A Szentendrén élő és alkotó Kovács Éva művészi fejlődését könnyű nyomon követni; 1970 óta számtalan kiállításon mutatta be alkotásait. A pálya kezdetén fazekaskorongon készült edények sorát készítette, amelyek leegyszerűsített formáikkal és plasztikus jellegű díszítményeikkel vívtak ki elismerést. Munkásságában igazi változást a figurális kompozíciók megjelenése hozott. A kezdeti zömök, stilizált figurák az évek során arányaikban és mondanivalójukban céltudatosan átalakultak. Ennek a mostani bemutatkozásnak külön jelentősége van, mert Kovács Éva legújabb kisplasztikáin megtalálta azokat a valós arányokat, amelyek figuráit kecsessé, sajátosan egyénivé teszik.
Munkásságának középpontjában mindig az ember áll. Gazdagon, változatosan mutatja be azokat a vidám, néha szomorkás, esetleg paradox helyzeteket, amelyekkel mindenki naponta találkozik, amelyek hangvétele a komolytól a humorosig terjed. Először jelennek meg alakjai között az alföldi zsolozsmázó asszonyok: nagy kendőbe burkolva, alázattól hajtott háttal, imát mormolva misére ballagnak. Szellemesen oldotta meg Don Quijote figuráját. A képlékeny anyagból tökéletes páncélt vont lovag és ló közé. Felvonul ebben a népes kavalkádban utasaival a trójai faló, kisebb-nagyobb társaságok lóháton és kerékpáron. Hiteles erővel ábrázolt, valódi mesevilág ez, ahol Kovács Éva szellemesen, játékosan örökíti meg életünk örömteli pillanatait.
Kovács Éva kiállítását május 8-tól láthatják az érdeklődők a debreceni Medgyessy Teremben.                                                                                             Pellionisz Valéria

A debreceni közönség csupán még egy újságcikk beharangozó soraiból sejthette, hogy ezúttal valami mást, a megszokottól némiképp eltérőt látnak majd Kovács Évától, de hogy pontosan mit, az csak a május 8-iki megnyitó alkalmával derült ki:"A Medgyessy-termet kerámiacsipkébe öltöztetett lányok, táncos párok, biciklisek, traccsolók, zsolozsmázó asszonyok, kocsihajtók népesítik be két hétre oly módon, hogy az élet sokszínűségét, mozgalmasságát humorral, iróniával fejezi ki alkotásain." - írta a Hajdú-Bihari Napló egy nappal a megnyitó előtt.

A kiállítás végén a napilap Kiállítási Napló rovatában méltatta Kovács Éva legújabb alkotásait:

Nosztalgikus kerámiák

A kiállítási meghívó egyik belső oldala,
a kép alatt Kovács Éva eredeti aláírásával

Kivirágzott a magyar kerámia. Több értelemben. sosem készült annyi és annyiféle belőle, mint a hetvenes évektől folyamatosan. Ízlésirányai közül pedig a dús, sőt túlzottan dús díszítés vitte, viszi el a pálmát (a díszpálmát).

Ha sok díszes kerámia készül, akkor sorban élesztik föl a hagyományokat. Meríteni kell valahonnan. De más is kell. Válogatni is kell, és a mához igazodni is kell. Bonyolultabb a dolog, ha valaki az alakos kerámiához nyúl. A használati tárgy célszerűsége így vagy úgy, de meghatározza és megzabolázza a díszítést. Már az alakos díszítő kerámia formázásában ez a célszerűség nem működik. Célszerűsége igazában a díszítés maga. Sok is, kevés is. Ha úgy tetszik, aranyozott porcelánalma ezüstözött fölirattal, ha úgy tetszik, művészien jellemzett, festetlen samott Éva-alak almával. Emez szobornak is számítható, amaz levélnehezéknek sem elviselhető. Mindez azt bizonyítja, hogy az alakos díszítő kerámiában az ízlés főszerepet játszik.

Hát még ott, ahol ízlések átvételéről és átigazításáról van szó. Mint Kovács Évánál. Szakmai hozzáértéséhez és igényességéhez nem fér kétség. Műveltsége széles körűnek látszik. Szemléletében, indítékaiban rendre fölfedezhető gyöngédség, humor, életszeretet, játékosság, fanyar irónia. Mindezek birtokában megteheti, meg is teszi, hogy végül mindent mint díszítőelemet kezel. Egyalakos és többalakos művei ezért válnak a legnemesebb díszítő kerámiává. És ezért válik tartalommá bennük az ízlés. Kovács Éva nem egyetlen ízlés híve, de a szertelen ízléskeverésé sem. Vonzalma mintha a rokokóhoz és a romantikához hajlítaná, a polgári és népi változathoz egyaránt. Régiesen fodros, bodros, szalagos ruhákat és kalapokat, csigába sodródó hajkoszorúkat és lósörényeket teremt, a nők és a gyermekek szemét, arcát virágformára mintázza. De a kecsesség, finomság, bájosság természetes vaskossággal, bumfordisággal egészül ki. A természetességet erősítik a felület halvány, tompa fehérei, barnái is.
Együtt van és hat tehát a tegnapot idéző nosztalgia, és a mához tapintatosan átvezető természetesség. Persze, az ízlés értelmező szótárában ez végül nem a mát magyarázza, hanem a tegnapot szépíti. Baj volna ez? Nem ez a baj. Inkább az, hogy mind többen óhajtanak kizárólag ebből a kellemesen, lágyan, zsongítóan nosztalgikus nyelvezetű szótárból tanulni. De ez merőben más ügy. (Debreceni Medgyessy-terem.) (Hajdú-Bihari Napló, 1986. május 21.)                                                                      Székelyhídi Ágoston

A Kovács Éva-kerámiákat kedvelő közönség széles rétegét meg sem érintették a fenti cikkben, főként az utolsó sorokban fellelhető kissé kritikus felhangok. Kovács Éva pedig, értelemszerűen, mit sem változtatott mondanivalóján, stílusán, hiszen a sok-sok vásárlói visszajelzésből nyilvánvalóvá vált számára, hogy munkáira így van igény, kerámiáit éppen azért szeretik annyian, mert olyanok, amilyenek.

"Mint a gyermek, elfáradok a játékban..."

A Békés Megyei Népújság
1986. január 4-iki,szombati számának
címoldalán megjelent kedvcsináló
tudósítás. A páros figurák díszítettsége
itt már a rokokó gazdagságát idézi

A békéscsabai Képcsarnok Kovács Éva-kerámiákkal kedveskedett vásárlóinak 1985 karácsonyán. A szépen berendezett bemutatóterem kirakata ünnepi díszbe öltözött, amikor - immár harmadszorra - bemutatta a művész matt, fehér mázas kerámia figuráit. A Munkácsy Terem egyik belső, frekventált szögletében több kerámiából álló enteriőrt alakított ki a galéria munkatársa, Tomka Attiláné, melyet - szokás szerint - Gál Edit, a Békés Megyei Népújság fotóriportere örökített meg, és néhány mondat kíséretében a fejléc mellett, két hasábon hozta a napilap 1986. január 4-iki száma.:

"Kovács Éva keramikus először 1978-ban mutatkozott be a békéscsabai közönségnek a Képcsarnok Vállalat Munkácsy-bemutatótermében formatervezett étkezési edényeivel és akkor még meglepetést okozó néhány edényével (sic!). 1981-ben már önálló figurális alkotóként jelentkezett. Az azóta eltelt évek gazdag eredménye a most megrendezett képcsarnoki kiállítás, és a kötődésé a békéscsabai közönséghez,emlékezve a kellemes fogadtatásra."

Ebben a szentendrei házban élt és alkotott Kovács Éva
keramikusművész néhány éven át az 1980-as években, melynek
akkori címe ez volt: Május 1. utca 1. Érdekes egybeesés,
hogy a művésznő ugyancsak május 1-jén született, 1938-ban

E sorok írója akkoriban Békéscsabán élt, és ugyancsak magával ragadták Kovács Éva alkotásai. A látszólag egyszerű, alig színezett kerámia figurák rá is erős hatást gyakoroltak, és a jelen tárlat jó alkalmat jelentett a művésszel való első személyes találkozásra. Kovács Éva ebben az időben már Szentendrén élt, az óváros egyik templomának tőszomszédságában. Emlékszem, a ház fehérre festett homlokzata alig árulkodott arról, ki is él az ódon falak között. Két kis ablak nézett az utcára, a templom felé, az ablakok alatt árvácskákkal beültetett, fehérre festett eternit ládák függeszkedtek. A világoskék, fodros szélű virágszirmok szinte lebegtek az enyhe januári szélben, amikor becsöngettem a masszív kiskapun, melynek egyszerű névtáblája egyszerűen közölte az egyszerű nevet: KOVÁCS ÉVA.

A találkozásból újságcikk született, amelyet 1986. január 15-én, szerdán közölt a Békés Megyei Népújság:

"Szeretném magam megmutatni..."

Kovács Éva műtermében

Kovács Éva keramikusművész 1985 karácsonyán harmadízben mutatkozott be munkáival a Képcsarnok Vállalat békéscsabai Munkácsy-termében. Harmadízben, ám mindhárom alkalommal más-más oldaláról ismerhette meg a közönség az Iparművészeti Főiskolán Borsos Miklós és Csekovszky Árpád tanítványaként 1962-ben diplomát szerzett Kovács Évát. Az 1978-as kiállításon még csak elvétve akadt egy-egy figurális alkotása a küllemükben a végtelenségig leegyszerűsített agyagedény-sorozatai között, de már akkor ilyeneket jegyeztek be a látogatók a kiállítás vendégkönyvébe: "Ez egy csoda!"
Talán a többi között ez a megelőlegezett csodálat késztette Kovács Évát arra, hogy három év elteltével már kizárólag figurákkal lepje meg a csabai művészetbarátokat, s valóban, neve akkoriban kezdett fogalommá válni - s nemcsak a megyében.
- Nagyon sokáig csak edények készítésével foglalkoztam - kezdi a beszélgetést azon a januári délelőttön, amikor meglátogattuk szentendrei műtermében -, s tulajdonképpen soha nem is akartam mást csinálni. Gyermekkoromban, amely így visszatekintve egy álomvilágnak tűnik, a nagymama házában gyakran megfordultam. Mikor a figurákat elkezdtem, talán az ő halálával rám szakadt űrt igyekeztem kitölteni. A temetésre indultam - akkoriban falun még háztól temettek -, s a feltörő emlékek mellbevágtak. Ilyen lelkiállapotban talált az első békéscsabai felkérés, és ezek a felszakadó emlékek kényszerítettek rá, hogy megpróbálkozzam a figurákkal. Nagyon jólesett, hogy Békéscsabán olyan szeretettel fogadták ezeket a munkáimat.

Békés Megyei Népújság,
1986. január 15.

Eleinte korongolt alapokra dolgozott, az utóbbi években készült alkotásai azonban már bonyolultabbak és szoborszerűbbek annál, hogy ezt a módszert alkalmazhassa. Kiapadhatatlanul gazdag fantáziával alakítja-formálja menyasszonyait, jegyespárjait, a falusi esküvők örök témájához vissza-visszatérve a násznép táncospárjait, pletykázó lányait.
- Keresztanyám - most ő lakik a nagymama házában - szólt egyszer: "Gyere, lagzi van a faluban! Nézd meg!" Én még olyan gyönyörű lakodalmi menetet nem láttam! Jött a vőlegény a számára szokatlan, öt számmal kisebb esküvői ruhájában, gyönyörű jövendőbelije oldalán... Egy életre szóló témát adott.
Művészetének másik jellegzetes témaköre az anyaság. Világra csodálkozó kisgyermekei, egyedül, vagy az anyjuk karján, ölében - ismerős húrokat pendítenek a szemlélőben.
- Sokan Kovács Margit utódaként emlegetik...
- Kovács Margit olyan keramikus volt, aki a figuráit úgy tudta "adni", hogy azok hatottak az emberre. Játszott velük. Ezt teszem én is, s mint a gyerek, elfáradok a komolyan vett játékban. Mire figuráimmal elkészülök, életerőm az agyagba vándorol, s ezt megérzi az, aki nézi őket. Kovács Margitnál az a nagy, hogy minden szemlélője önmagából érez meg valamit bennük. Talán az én dolgaim is érzelmeket ébresztenek az emberekben, s ezt tévesztik össze a hasonlóság fogalmával.
- Sokat dolgozik?
- Többet, mint szeretnék.
- Mi kényszeríti rá?
- Az igény. Keresik. Ez persze kétélű dolog. Ha sok megrendelésnek kell eleget tennem, ez sokszor meggátol abban, hogy túllépjek azon, amit addig csináltam, ami viszont belső kényszer. Most egy csábító feladaton gondolkodom, ami az én pályafutásomban még szokatlanul új dolog lenne...
- A népszerűséget hogyan éli meg?
- Nagyon nehezen. Nagyon bántana, ha nem lenne, hiszen végeredményben minden művészet azon alapul, hogy "szeretném magam megmutatni". De az is ott van, hogy "se rokona, se ismerőse"..., vagyis kétféle lelkiállapot, az elvonultság és a megmutatkozás között vergődöm. Az első számomra az igazi. Úgy érzem, a személyes megjelenésemmel úgysem tudnék többet adni az embereknek, mint a munkáimmal, de a visszajelzett szeretet nélkülözhetetlenül jólesik.
Kovács Éva - reméljük - ezúttal sem csalódott békéscsabai híveiben. Munkáit azzal az örömmel fogadták, amely kijár a megszeretett, de már rég látott ismerősnek.
                                                                                                                     Szűcs József
                                                                   *

Az 1986-os évben egyébként a következő városokban folytatták diadalútjukat a Kovács Éva-kerámiák: Kecel - Nevelési Központ; Debrecen - Medgyessy Terem; Hőgyész; Veszprém - Dési Huber Terem; Dunaföldvár - Vár; Nyíregyháza - KEMÉV ifjúsági klubja; Budapest - IDEA Iparművészeti Vállalat, Budai Vár; Szeged - Gulácsy Terem; Budapest - KISZ KB.
-----------------------------------------------------------------------

Visszaemlékezés - személyes jegyzet

1985-89 között hetente jártam Békéscsabáról Budapestre. Minden csütörtök délután a józsefvárosi Gutenberg Művelődési Otthonban a tipográfusképző tanfolyam foglalkozásain vettem részt. A Kner Nyomdában dolgoztam akkoriban, szeretett szakmámban, és szerettem volna némi profizmusra szert tenni azzal, hogy megszerzem A Tipográfia Mestere címet. Ez a mesterlevél feljogosított ugyanis a későbbiekben arra, hogy nyomdai tervezői munkát vállalhassak - névjegyektől akár újságokig, könyvekig.

Általában már előző este felutaztam a vonattal, amely 20 óra után futott be a Keleti Pályaudvarra, ahonnan többszöri átszállással, autóbusszal kapaszkodtam fel a Rózsadombra, áldott emlékű keresztanyám lakásához. Ő vacsorával várt, másnap ebéddel kínált, én pedig szabad óráimban járhattam a dolgaim után.

Többek között elindulhattam felkutatni Kovács Éva keramikusművészt.

Az 1985. decemberi békéscsabai kerámiabemutató - amelyről az előzőekben már olvashattunk - egy alkalmas belépőnek tűnt a köztudottan zárkózott művészhez. Igen ám, de hogyan bukkanok a nyomára? A csabai Képcsarnok munkatársai - Ódorné Jolika, vagy Tomkáné Katika - bár mindig kedvesek voltak velem, érthetően nem kötötték az orromra Kovács Éva lakcímét. A szemükben csupán egy voltam a többi vásárló között, akinek semmi köze ahhoz, hol él és dolgozik egyik vagy másik művész. Az internet akkoriban még ismeretlen fogalom volt, maradt tehát a tudakozó, amit annak rendje és módja szerint fel is hívtam.

Elsőnek egy budapesti, Thököly úti címet kaptam. Emlékszem, alig szálltam le egyik szerda este a vonatról, rögtön elindultam a megadott címre, amely közel volt a pályaudvarhoz. Lepukkant öreg bérházban találtam magam, ahol Kovács Éva nevét talán meg is találtam az egyik viharvert postaládán, de a házmester azt mondta, a művésznő már régen elköltözött. Hová? Nem tudja megmondani.

Egy hét múlva kezemben volt egy budai társasház címe a Dániel úton, ahová egy BKV-autóbusszal kapaszkodtam fel - mint kiderült, oda is hiába. Bejutottam ugyan a lépcsőházba, egészen a lakás bejárati ajtajáig értem, ám csöngetésemre nem nyitott ajtót senki. Elkámpicsorodva fordultam vissza, és zarándokútjaim eredményessége egyre inkább reménytelennek látszott.

Érdekes módon már nem emlékszem, hogyan jutottam végül is a szentendrei címhez... Arra viszont élénken, hogy addigi sikertelen próbálkozásaim után nem élt bennem különösebb bizakodás. Szóval meglepődtem erősen, amikor csengetésemre végül ajtót nyitottak.

- Kovács Éva művésznő? - kérdeztem talán kissé túlzott tisztelettel is az asszonytól, aki ajtót nyitott. Kantáros nadrágot viselt, melyen agyagfoltok éktelenkedtek; látszott, hogy egyenesen a műhelyből jött kinyitni a kaput.

- Kovács Éva vagyok - mondta határozottan, és megjelent a lábánál egy német juhász kutya is az ajtórésben, akivel bizalmatlanul méregettük egymást.

- Nem esz meg? - kérdeztem, és a kutyára mutattam.

- Nem bántja - felelte, majd a kutyához fordult: - Kobald! Ül!

Kezet nyújtottam, bemutatkoztam és elmondtam, hogy Békéscsabáról jöttem. Beinvitált. Úgy rémlik, nem volt túlzottan barátságos, amikor elárultam, hogy egy beszélgetést szeretnék készíteni vele a helyi napilap számára. Azt gondolta ugyanis, hogy a képcsarnoki kiállítással függ össze érkezésem, amely még látogatható volt a békési megyeszékhelyen.

- Ha tudom, hogy újságíró, nem engedem be - mondta, amitől elbizonytalanodtam. - Jöjjön - tette hozzá, és fejével intett a ház felé.

Egy héttel később, immár telefonon előre bejelentkezve, újra megjelentem a szentendrei házban. A cikket ugyanis addigra megírtam, és mint addig és azután is mindig, megmutattam beszélgetőpartneremnek, mielőtt leadtam a szerkesztőségben. Kovács Éva egy-két helyen pontosította a szöveget, nekem pedig jó érzés volt tudni, hogy úgy jelenik meg az írásom a lapban, hogy azt a művésznő jóváhagyta.

Nos - valahogy így kezdődött az az ismeretség, amely aztán a hosszú évek során talán egyfajta barátsággá nemesedett. Miközben a világ megváltozott, Kovács Éva életében galériások, fotósok, különféle érdekemberek jöttek és mentek, a mi kapcsolatunk megmaradt és egyre inkább elmélyült. A határozott, elismert és egykor körülrajongott keramikusművész élete vége felé eltűnődve meditált azon, hogy mennyire elkoptak mellőle az emberek, és alig van, aki végül felhívná vagy rányitná az ajtót.

- Siratom magam - vallotta be egy alkalommal, amikor telefonon beszéltünk, s én megkérdeztem, hogy érzi magát, mit csinál?

De ezek az idők: az 1980-as évek még a sikerről és népszerűségről szóltak Kovács Éva életében...                     
                                                                                                                                                                Szűcs József

"Álomvilág, kerámiák között"

Az 1985-ös esztendőben Kovács Éva keramikusművész nimbusza tovább nőtt. Folytatódott ugyanis a szinte szünet nélküli munka azért, hogy a művésznő továbbra is eleget tehessen - szinte - minden felkérésnek. Épp az este tűnődtem el azon, hogyan is bírta Kovács Éva ezt az állandósult alkotási folyamatot - hiszen a kerámiakészítés nemcsak művészet, hanem komoly fizikai munka is. Nehéz az agyag, nehéz a mázzal teli hordó, nehezek a száradó vagy épp kiégetett kerámiák... Emlékszem, Kovács Éva még az elkészült műveket is legtöbbször maga csomagolta, a szállítóknak mindössze annyi dolguk maradt, hogy kivigyék a műteremből a teli dobozokat, ládákat, és feltegyék az autóra; bár Kovács Éva még ebben is segített sokszor...

1985. április 5-26 között Kovács Éva kerámiáinak a pécsi Ifjúsági Ház adott
otthont. A kékkel nyomtatott kiállítási katalógus közepén nagy méretű fotók
örökítették meg a művész alkotásait

Simontornya, Vármúzeum - Tuszalúc, Művelődési Ház - Veszprém, Csikász Galéria - Dunakeszi, Művelődési Központ - Békéscsaba, Munkácsy Terem - Pécs, Ifjúsági Ház - Debrecen, DOTE.

Ezek a városok és intézmények várták - vissza - 1985-ben Kovács Évát egy-egy új kiállításra.

Archívumunkban a Veszprémi Napló 1985. augusztus 1-jén megjelent fényképes anyagát őrizzük, amely szeretettel és az egyszerűség nyelvén számol be a kiállításról:

Álomvilág, kerámiák között

Bájos figurák, játékos, csillagszemű babák, idézve a romantikus kort, a romantika idilli hangulatát.

Kovács Éva veszprémi kiállítása egy mesevilágba kalauzolja a látogatót. A kis kerámiafigurák benépesítik a kiállítótermet. A keramikusművész figuráinak arcát kevés eszközzel, érzelmi telítettséggel formálta. Néhol csak a száj kellemes rajzolata adja meg a figura igazi karakterét. A szem helyett olykor csillagjelet használ, amely mesebelivé varázsolja alakjait. A haj kiképzésénél olyan megoldásokat választ, amely a figura egészének kiképzéséhez alkalmazkodik. Úgy alakítja egy-egy részlet kompozícióját, hogy az szerves része legyen az egésznek. Kerámiáin kihangsúlyozott helyet kap a romantikus ruhaviselet. Kovács Éva figuráinak nagyszerűsége a ruhák mozgalmas változataiban rejlik. Kis szobrain a szoknyák hullámozva, díszítve fogják körül a képzeletbeli testet. A múlt század végén a turnűr divatja hordozott ilyen "jelmezeket".

Kovács Éva kerámiáin az anyag adta lehetőségekhez mérten, szinte lebegésszerűen idézi a könnyű textileket. A művész "kosztümjei" mégsem divatrajzokra emlékeztetnek, anyagszerűségükben igazán mesteriek. Ahol teheti, fodrokat, virágfüzéreket, szalagokat imitál, s ezzel ér el különleges hatást. Mesék, szerelmek, játékok, álmodozások mozdulatait lopja el a jó fényképész szemüvegén keresztül. Férfi- vagy fiúalakjai is kis kosztümjeikben alkalmazkodnak a jelmezes karneválhoz. Bodros szakáll, kipödrött bajusz, cilinder illeszkedik a kerámia mesejátékhoz. Kis szobrok, nippek, remekek ezek az álmainkból nagyapáinkat, nagyanyáinkat felidéző figurák. Még egy, ami eszünkbe jut a közelmúltból, a magyar kerámiaművészet legnagyobbjának emléke, cserepeinek halhatatlansága.

Kovács Éva csak látszatra halad a megkezdett úton, minden kis figurája, tányérplasztikája olyan erősen a romantika felé kötődik és idézi a kosztümös, fodros, játékos világot, gondoskodik arról, hogy ebben a környezetben rövid időn belül a látogató jól érezhesse magát. Kovács Éva keramikusművész Csikász galériai tárlata a turisták és a város örömére, szeptember 15-ig tekinthető meg.                                                                        V. L.

Az 1980-as évek elejére a Kovács Éva-figurák egyre többször
kisebb társasággá, életképekké álltak össze

"Az egyszerű élet himnikusan emelkedett témái..."

A következő esztendőben, 1984-ben tizenegy kiállítást jegyez föl a krónika. Ebből kettő a határainkon túli tárlat, a többi kilenc Magyarország különböző városainak kiállítótermében került megrendezésre. Kovács Éva pályája csúcsán, és igyekszik minden kérésnek eleget tenni. Igyekezetét elsöprő siker és olyan fokú népszerűség koronázza, amely Kovács Margit népszerűségéhez mérhető.

Mindjárt az év elején Finnország fővárosában mutatta be alkotásait a művésznő, melyek hű keresztmetszetét nyújtották művészetének. A figurák talán még az eddigieknél is szebbek, részletgazdagabbak voltak - legalábbis a kiállítási leporelló alapján erre következtethetünk. A színes katalógusra úgy válogatták össze a fotókat, hogy azok kronologikus sorrendben mutatják be az ifjú szerelmesek kapcsolatának lépcsőfokait az első báltól az esküvőig, illetve a nő (anya) életét a babavárástól egészen a lurkók kisgyermekekké cseperedéséig:

Első bál, szerelem, lakodalom...

...babavárás, pólyás ikrek és karonülők.
Kovács Éva finnországi kiállításának színvonalas leprellója

Már áprilisban beharangozták Kovács Éva
augusztusi, Képcsarnok-beli kiállítását
(Kisalföld, 1984. április 8.)

Ezen a nyáron két hónapra bezárt a győri képcsarnok. A bemutatótermet felújították, berendezését újra cserélték, és a frissen átalakított galéria Kovács Éva kiállításával debütált 1984. augusztus 30-án. A tárlat, melyre a Képcsarnok Vállalat szép meghívóval készült, alig több, mint egy hétig volt nyitva - mégis nagy visszhangot váltott ki. A megnyitó előtt többször is hírül adta a helyi sajtó - igaz, egy fényképpel illusztrált néhány soron kívül csupán úgynevezett mínuszos hírekként - a közelgő eseményt, ám szeptember elején a Kisalföld c. napilapban hosszú, fényképes beszámoló látott napvilágot a kiállításról:

Látva és látatlanul

Kovács Éva keramikusművész idilli bátorsága

Mire e sorok megjelennek, Kovács Éva keramikusművész utolsó munkáját is elvihették a győri Képcsarnokból. Ez a dolog rendje, mondhatja akárki, nincs itt semmi csodálkoznivaló. A dolog arányai és bizonyos szimptómái azonban elgondolkodtatóak. A művésznő összesen 76 kerámiát állított ki a bemutatóteremben. A tárlat nyitása a múlt hét csütörtökén volt. E hét keddjére - úgy, hogy szombaton és vasárnap az üzlet zárva volt - mindössze 11 kiállítási tárgy maradt a 76-ból. Ezek az arányok. A tünetek: Szegedről hat kerámiát rendeltek látatlanban!, esetleg a megrendelő máshonnan ismerheti Kovács Éva művészetét. A megmaradt 11 mű közül is néhányon már ott díszelgett a felirat: megvásárolták. Szinte a szezonvégi kiárusítások lényegében mindenki számára hasznos rohama tarolta le a tárlat anyagát. A rohamnak természetszerűleg nem állt ellene senki.

Az arányok a tünetekkel együtt azért meggondolkodtatóak, mert mindenki úgy tudta - a magas kultúrpolitikustól kezdve az önkéntes utcasarki közgazdászig -, hogy a gazdasági nehézségek és az életszínvonalban észlelhető kedvezőtlen változások következményeként a pénzért vásárolt kultúrát károsodások érik. Erre megfigyelések, statisztikai adatok vannak. Az emberek megnézik és jobban megnézik, hova teszik a pénzüket, s a kialakult helyzetre egyáltalán nem pozitíve jellemző ösztönnel elsősorban a kultúrától vonják meg a forintjaikat. Az általános megfigyelések nyilván helytállóak, a győri Képcsarnok Kovács Éva-tárlatához hasonló kivételek azonban letagadhatatlanok.

Miben keresendő ennek a pánikszerű üzleti érdeklődésnek a titka? A győri Képcsarnokot Kovács Éva tárlatával nyitották meg újra a két hónapig tartó átalakítás után. A közönség ,kiéhezett'. Lehet. Az emberek idővel növekvő értékű művészi alkotásokra fordítják az idővel nem törvényszerűen növekvő vásárlóerejű forintjaikat., azaz a kerámiát úgy kezelik, mint az aranygyűrűt, a bélyeggyűjteményt stb. Nincsen kizárva. De valószínűleg tévednénk, ha ezeket a másként elhanyagolhatatlan külső körülményeket, esetleges okokat tennénk meg fő ,bűnbaknak'. Keressük inkább másutt. Kovács Éva művészetében és abban a kereskedelmi és esztétikai szempontból egyaránt pozitíve minősülő tényben, hogy ezúttal közönség és művészet úgy találkozott, ahogyan nagyon ritkán találkozik.

A győri meghívó hátoldala

A győri kiállítási meghívó előoldala

Mindebből adódik a következtetés: hibát követnénk el, ha a Képcsarnok tárlatainak értékelésekor megfeledkeznénk a közönség és a művészet kapcsolatának üzleti oldaláról. Ám akkor is hibáznánk, ha az üzleti sikert tekintenénk az esztétikai nívó perdöntő igazolásának. Legfeljebb arról lehet szó, hogy a korszellemnek megfelelően figyelmet fordítunk az egyébként nem vásári művészet eladhatóságára, piaci rangjára.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a kerámia a közönség körében egyike a legnépszerűbb alkotói lehetőségeknek. Hányszor hallhatjuk ajándékozási időszakokban: ,talán valami kerámiát'? Miközben ilyesmit nem hallunk, hogy valami szobrot, rezet, öntöttvasat, festményt, márványt, gipszet stb. A kerámia tehát hálás műfaj, közel áll az emberhez, az emberek lelkéhez, ízlésvilágához, mintha benne öltene testet a civilizáció során ,elvesztett' kéz, kézügyesség iránti nosztalgia, amit Kovács Éva figurális kerámiái azzal is fokoznak, hogy az egyszerű élet himnikusan emelkedett témáit fogalmazzák láthatóvá megannyi meseszerű, tetszésbe andalító elemmel. Anya gyermekével, táncoló pár, lánykoszorú, pletykázó lányok, ölelkező pár, ülő gyerekfigura stb. Az alkotások az életünkben olykor hiába keresett harmóniából, szépségből, fondorlatosságtól mentes egyszerűségből adnak példát igen erős és mosolyogtatóan bájos népi ihletéssel. A színek észrevétlen finomsága is a mondanivaló közvetlenségét, egyszerűségét szolgálja.

Idilli világ Kovács Éváé, és az idilli törekvést korunkban jóvátehetetlen elhamarkodottsággal hazugnak, a problémáktól való megfutamodásnak szoktuk minősíteni - óhatatlanul kizárólagosságot igénylő ízlésterror és más egyéb terror jegyében. Pedig az idillivel kapcsolatos óhaj erőteljes, művészileg színvonalas, életes hangsúlyozása éppúgy visszhangozhat a művész környezetében, mint a harsogó plakátművészet. Plakáton ezúttal a hivalkodás, a keresettség értendő. Kovács Éva vállalja az idillit, mert ehhez is bátorság kell. Ezt a bátorságot értékelik a vásárlók - látva és látatlanul.

                                                                                                                              P. M.

(Megjelent a Kisalföld c. napilap 1984. szeptember 6-i számában)

                                                                     *

Kovács Éva 1984-es kiállításainak helyszínei:

- Helsinki, Taide-ART

- Budapest, Mélyépítő Vállalat Művelődési Háza

- Tatabánya, Lakásművészeti Kisgaléria:

Dolgozók Lapja, 1984. augusztus 29.

- Szekszárd, Megyei Művelődési Központ:

Tolna Megyei Népújság, 1984. június 26.

- Dunaújváros, Munkásművelődési Központ

- Abádszalók, Tanácsterem

- Győr, Képcsarnok

- Budapest, XXII. ker. Művelődési Központ

- Miskolc, Megyei Művelődési Központ:

Déli Hírlap, 1984. december 21.

- Römhild, Nemzetközi Kerámia Szimpozion.

- Budapest, Hotel Thermal:

A budapesti Margitszigeten található Thermal Hotel galériájában már a kiállítás nyitó napján vevőre találtak Kovács Éva keramikusművész kiállított alkotásai. A matt fényű, kékesfehér figurák derűsek és időtlenek. A művésznő 1981-ben Bécsben, majd egy évvel később Bernben ünnepelte első nemzetközi sikereit. Az 1984-es Römhildi Nemzetközi Kerámia Szimpóziumon sokan felfigyeltek figuráira. A kiállítás 1985. január 30-ig tart nyitva - írta a Magyarországon megjelenő Daily News német nyelvű kiadása.

Daily News, 1984. december 7.