 |
| A Békés Megyei Népújság 1986. január 4-iki,szombati számának címoldalán megjelent kedvcsináló tudósítás. A páros figurák díszítettsége itt már a rokokó gazdagságát idézi |
"Kovács Éva keramikus először 1978-ban mutatkozott be a békéscsabai közönségnek a Képcsarnok Vállalat Munkácsy-bemutatótermében formatervezett étkezési edényeivel és akkor még meglepetést okozó néhány edényével (sic!). 1981-ben már önálló figurális alkotóként jelentkezett. Az azóta eltelt évek gazdag eredménye a most megrendezett képcsarnoki kiállítás, és a kötődésé a békéscsabai közönséghez,emlékezve a kellemes fogadtatásra."
 |
| Ebben a szentendrei házban élt és alkotott Kovács Éva keramikusművész néhány éven át az 1980-as években, melynek akkori címe ez volt: Május 1. utca 1. Érdekes egybeesés, hogy a művésznő ugyancsak május 1-jén született, 1938-ban |
A találkozásból újságcikk született, amelyet 1986. január 15-én, szerdán közölt a Békés Megyei Népújság:
"Szeretném magam megmutatni..."
Kovács Éva műtermében
Kovács Éva keramikusművész 1985 karácsonyán harmadízben mutatkozott be munkáival a Képcsarnok Vállalat békéscsabai Munkácsy-termében. Harmadízben, ám mindhárom alkalommal más-más oldaláról ismerhette meg a közönség az Iparművészeti Főiskolán Borsos Miklós és Csekovszky Árpád tanítványaként 1962-ben diplomát szerzett Kovács Évát. Az 1978-as kiállításon még csak elvétve akadt egy-egy figurális alkotása a küllemükben a végtelenségig leegyszerűsített agyagedény-sorozatai között, de már akkor ilyeneket jegyeztek be a látogatók a kiállítás vendégkönyvébe: "Ez egy csoda!"
Talán a többi között ez a megelőlegezett csodálat késztette Kovács Évát arra, hogy három év elteltével már kizárólag figurákkal lepje meg a csabai művészetbarátokat, s valóban, neve akkoriban kezdett fogalommá válni - s nemcsak a megyében.
- Nagyon sokáig csak edények készítésével foglalkoztam - kezdi a beszélgetést azon a januári délelőttön, amikor meglátogattuk szentendrei műtermében -, s tulajdonképpen soha nem is akartam mást csinálni. Gyermekkoromban, amely így visszatekintve egy álomvilágnak tűnik, a nagymama házában gyakran megfordultam. Mikor a figurákat elkezdtem, talán az ő halálával rám szakadt űrt igyekeztem kitölteni. A temetésre indultam - akkoriban falun még háztól temettek -, s a feltörő emlékek mellbevágtak. Ilyen lelkiállapotban talált az első békéscsabai felkérés, és ezek a felszakadó emlékek kényszerítettek rá, hogy megpróbálkozzam a figurákkal. Nagyon jólesett, hogy Békéscsabán olyan szeretettel fogadták ezeket a munkáimat.
 |
| Békés Megyei Népújság, 1986. január 15. |
- Keresztanyám - most ő lakik a nagymama házában - szólt egyszer: "Gyere, lagzi van a faluban! Nézd meg!" Én még olyan gyönyörű lakodalmi menetet nem láttam! Jött a vőlegény a számára szokatlan, öt számmal kisebb esküvői ruhájában, gyönyörű jövendőbelije oldalán... Egy életre szóló témát adott.
Művészetének másik jellegzetes témaköre az anyaság. Világra csodálkozó kisgyermekei, egyedül, vagy az anyjuk karján, ölében - ismerős húrokat pendítenek a szemlélőben.
- Sokan Kovács Margit utódaként emlegetik...
- Kovács Margit olyan keramikus volt, aki a figuráit úgy tudta "adni", hogy azok hatottak az emberre. Játszott velük. Ezt teszem én is, s mint a gyerek, elfáradok a komolyan vett játékban. Mire figuráimmal elkészülök, életerőm az agyagba vándorol, s ezt megérzi az, aki nézi őket. Kovács Margitnál az a nagy, hogy minden szemlélője önmagából érez meg valamit bennük. Talán az én dolgaim is érzelmeket ébresztenek az emberekben, s ezt tévesztik össze a hasonlóság fogalmával.
- Sokat dolgozik?
- Többet, mint szeretnék.
- Mi kényszeríti rá?
- Az igény. Keresik. Ez persze kétélű dolog. Ha sok megrendelésnek kell eleget tennem, ez sokszor meggátol abban, hogy túllépjek azon, amit addig csináltam, ami viszont belső kényszer. Most egy csábító feladaton gondolkodom, ami az én pályafutásomban még szokatlanul új dolog lenne...
- A népszerűséget hogyan éli meg?
- Nagyon nehezen. Nagyon bántana, ha nem lenne, hiszen végeredményben minden művészet azon alapul, hogy "szeretném magam megmutatni". De az is ott van, hogy "se rokona, se ismerőse"..., vagyis kétféle lelkiállapot, az elvonultság és a megmutatkozás között vergődöm. Az első számomra az igazi. Úgy érzem, a személyes megjelenésemmel úgysem tudnék többet adni az embereknek, mint a munkáimmal, de a visszajelzett szeretet nélkülözhetetlenül jólesik.
Kovács Éva - reméljük - ezúttal sem csalódott békéscsabai híveiben. Munkáit azzal az örömmel fogadták, amely kijár a megszeretett, de már rég látott ismerősnek.
Szűcs József
*
Az 1986-os évben egyébként a következő városokban folytatták diadalútjukat a Kovács Éva-kerámiák: Kecel - Nevelési Központ; Debrecen - Medgyessy Terem; Hőgyész; Veszprém - Dési Huber Terem; Dunaföldvár - Vár; Nyíregyháza - KEMÉV ifjúsági klubja; Budapest - IDEA Iparművészeti Vállalat, Budai Vár; Szeged - Gulácsy Terem; Budapest - KISZ KB.
-----------------------------------------------------------------------
Visszaemlékezés - személyes jegyzet
1985-89 között hetente jártam Békéscsabáról Budapestre. Minden csütörtök délután a józsefvárosi Gutenberg Művelődési Otthonban a tipográfusképző tanfolyam foglalkozásain vettem részt. A Kner Nyomdában dolgoztam akkoriban, szeretett szakmámban, és szerettem volna némi profizmusra szert tenni azzal, hogy megszerzem A Tipográfia Mestere címet. Ez a mesterlevél feljogosított ugyanis a későbbiekben arra, hogy nyomdai tervezői munkát vállalhassak - névjegyektől akár újságokig, könyvekig.
Általában már előző este felutaztam a vonattal, amely 20 óra után futott be a Keleti Pályaudvarra, ahonnan többszöri átszállással, autóbusszal kapaszkodtam fel a Rózsadombra, áldott emlékű keresztanyám lakásához. Ő vacsorával várt, másnap ebéddel kínált, én pedig szabad óráimban járhattam a dolgaim után.
Többek között elindulhattam felkutatni Kovács Éva keramikusművészt.
Az 1985. decemberi békéscsabai kerámiabemutató - amelyről az előzőekben már olvashattunk - egy alkalmas belépőnek tűnt a köztudottan zárkózott művészhez. Igen ám, de hogyan bukkanok a nyomára? A csabai Képcsarnok munkatársai - Ódorné Jolika, vagy Tomkáné Katika - bár mindig kedvesek voltak velem, érthetően nem kötötték az orromra Kovács Éva lakcímét. A szemükben csupán egy voltam a többi vásárló között, akinek semmi köze ahhoz, hol él és dolgozik egyik vagy másik művész. Az internet akkoriban még ismeretlen fogalom volt, maradt tehát a tudakozó, amit annak rendje és módja szerint fel is hívtam.
Elsőnek egy budapesti, Thököly úti címet kaptam. Emlékszem, alig szálltam le egyik szerda este a vonatról, rögtön elindultam a megadott címre, amely közel volt a pályaudvarhoz. Lepukkant öreg bérházban találtam magam, ahol Kovács Éva nevét talán meg is találtam az egyik viharvert postaládán, de a házmester azt mondta, a művésznő már régen elköltözött. Hová? Nem tudja megmondani.
Egy hét múlva kezemben volt egy budai társasház címe a Dániel úton, ahová egy BKV-autóbusszal kapaszkodtam fel - mint kiderült, oda is hiába. Bejutottam ugyan a lépcsőházba, egészen a lakás bejárati ajtajáig értem, ám csöngetésemre nem nyitott ajtót senki. Elkámpicsorodva fordultam vissza, és zarándokútjaim eredményessége egyre inkább reménytelennek látszott.
Érdekes módon már nem emlékszem, hogyan jutottam végül is a szentendrei címhez... Arra viszont élénken, hogy addigi sikertelen próbálkozásaim után nem élt bennem különösebb bizakodás. Szóval meglepődtem erősen, amikor csengetésemre végül ajtót nyitottak.
- Kovács Éva művésznő? - kérdeztem talán kissé túlzott tisztelettel is az asszonytól, aki ajtót nyitott. Kantáros nadrágot viselt, melyen agyagfoltok éktelenkedtek; látszott, hogy egyenesen a műhelyből jött kinyitni a kaput.
- Kovács Éva vagyok - mondta határozottan, és megjelent a lábánál egy német juhász kutya is az ajtórésben, akivel bizalmatlanul méregettük egymást.
- Nem esz meg? - kérdeztem, és a kutyára mutattam.
- Nem bántja - felelte, majd a kutyához fordult: - Kobald! Ül!
Kezet nyújtottam, bemutatkoztam és elmondtam, hogy Békéscsabáról jöttem. Beinvitált. Úgy rémlik, nem volt túlzottan barátságos, amikor elárultam, hogy egy beszélgetést szeretnék készíteni vele a helyi napilap számára. Azt gondolta ugyanis, hogy a képcsarnoki kiállítással függ össze érkezésem, amely még látogatható volt a békési megyeszékhelyen.
- Ha tudom, hogy újságíró, nem engedem be - mondta, amitől elbizonytalanodtam. - Jöjjön - tette hozzá, és fejével intett a ház felé.
Egy héttel később, immár telefonon előre bejelentkezve, újra megjelentem a szentendrei házban. A cikket ugyanis addigra megírtam, és mint addig és azután is mindig, megmutattam beszélgetőpartneremnek, mielőtt leadtam a szerkesztőségben. Kovács Éva egy-két helyen pontosította a szöveget, nekem pedig jó érzés volt tudni, hogy úgy jelenik meg az írásom a lapban, hogy azt a művésznő jóváhagyta.
Nos - valahogy így kezdődött az az ismeretség, amely aztán a hosszú évek során talán egyfajta barátsággá nemesedett. Miközben a világ megváltozott, Kovács Éva életében galériások, fotósok, különféle érdekemberek jöttek és mentek, a mi kapcsolatunk megmaradt és egyre inkább elmélyült. A határozott, elismert és egykor körülrajongott keramikusművész élete vége felé eltűnődve meditált azon, hogy mennyire elkoptak mellőle az emberek, és alig van, aki végül felhívná vagy rányitná az ajtót.
- Siratom magam - vallotta be egy alkalommal, amikor telefonon beszéltünk, s én megkérdeztem, hogy érzi magát, mit csinál?
De ezek az idők: az 1980-as évek még a sikerről és népszerűségről szóltak Kovács Éva életében...
Szűcs József
Szűcs József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése