Egy-egy művész önálló tárlatát jelentős eseménynek tekintjük. Esemény, mert az alkotó műveit nyújtja át nekünk, nézőknek. Íme: ez a véleményem a világról. Tessék, nézzétek, örüljetek vagy töprengjetek. De esemény azért is, mert a művész nem kevesebbre vállalkozik, mint arra, hogy alkotói teljesítményének egy adott szakasza összegzését közre adja. A kiállítás, eseményjellegén túl - talán nem túlzás - ünnep is. Ünnep, mert mai rohanó, gyakran feszültségekkel telített életünkben jólesik és szükséges, hogy néha megálljunk. Visszanézzünk, körbetekintsünk és észrevegyük azt, ami mássá, talán szebbé, boldogabbá, gazdagabbá, emberibbé teheti mindennapjainkat. A kiállított alkotások hozzájárulhatnak ahhoz, hogy másképpen vélekedjünk kis és nagy dolgokról, a szűkebb és tágabb környezet történéseiről, de talán másképpen nézzünk egymásra, máshogyan szóljunk egymáshoz.
A művész számára a nyilvánosság megméretés. Hiszen a művek önmagukban kell, hogy értékelést kapjanak. A látogatóknak átnyújtott művek alapján a néző mindig a kész alkotást látja és azt minősíti. Nem "köteles" az alkotói folyamat belső körülményeiről tudni. Ő a NÉZŐ. Számára a kész produktum a megítélés alapja.
Kovács Éva keramikusművész kiállítása nem hétköznapi alkalom, hanem ünnepi esemény. Hozzájárul ahhoz, hogy megérintsen minket játékosan komoly világa. Hogy ezt megteheti, annak az az előfeltétele, hogy ismeri az embereket, jártas a mesterségben, szinte mindent tud alkotóeszközéről: az agyagról.
A "csak" kívülálló könnyen alakíthatónak tartja az agyagot, hiszen szinte éppúgy készíthető belőle használati tárgy, mint otthonunkat díszítő kerámia. A keramikus azonban tudja, mint minden mesterségnek, ennek is megvannak a belső törvényei. Mint mesterembernek, tökéletesen ismernie és tisztelnie kell az agyagot, hogy engedelmeskedjen akaratának. Meghatározó már kiválasztása is, hogy mi lehet belőle: iszapolás, gyúrás, formázás, szárítás, színezés és égetés után. Az ember, a tűz együttesen formálják a hideg, nedves kézzel gyúrható ősi agyagot. Jelképes, türelmes, engedelmes, igazi alkotótárs az agyag.
Kovács Éva megvívja önmaga harcát, mielőtt megjeleníti gondolatait. Számára is nélkülözhetetlen, hogy megtalálja saját hangját, sajátos kifejezési eszközeit, amellyel elfogadtatja művészetét a szakmával, a közönséggel. A belső, magányos vívódások, a megélt kudarcok és a makacs újrakezdések életigenlő figuráiban válnak láthatóvá. A mesterség minden fogását ismerő művész a használati tárgyakon át jutott el addig, hogy kedve szerint alkothasson - gondolatait, érzéseit, hangulatait, egyéniségét gyúrva bele műveibe. A kompozíciók sajátos, mással össze nem téveszthető jegyeinek, ritmusának kialakításához, megőrzéséhez szükség van szakmai felkészültségre és tisztességre, kemény, néha konok kitartásra és állandó újat akarásra. Kovács Éva kellő élményanyaggal, gazdag képzelőerővel rendelkezik ahhoz, hogy szigorú mércéje szerint formálja műveit. A mesterség és a közönség iránti tisztelettel, elkötelezetten az ilyen és csakis az ilyen alkotói magatartást vállalja kellő következetességgel. És akkor még hátra van az a mindig gyötrő pillanat, amikor kinyílik a kemence ajtaja, hiszen ekkor dől el, hogy mivé vált, mit hordoz a megmunkált agyag.
Művei, alakjai érzelmeket fejeznek ki. Gondolok az évődő szerelmesekre, a pletykázó asszonyokra, az ártatlanságukban is kacér menyasszonyokra, a szellemes megoldású, lábtól alvó házaspárra, a kerékpározókra, a vidámság, az öröm pillanatait idéző táncospárokra, a bájosan egyszer három gráciára, a világot akár körbehajtó szekerezőkre, a gyermek és az anya örök kapcsolatát ábrázoló kompozícióra. Nézem sok, számomra kedves alkotását. Ezek közül egy, a gyermekét óvón magához ölelő anya és az anyja ruhájába kapaszkodó gyermek figuráját. Találóan fogalmazza meg az együvé tartozás, az egymásra utaltság érzését. Szeretetet sugallnak ezek a nemes egyszerűséggel és természetességgel megformázott alakok. Az anya csúcsba felrakott haja, szemének csillagképe, a dolgos kezek simogató melegsége, az anya és a kislány ruhájának fodrozása, a tiszta érzelmeket kifejező uralkodó fehér szín, a megjelenő kevés kék, sárga színezés, az egyszer, csak szükséges mértékű díszítés: jellegzetes elemi művészetének. Az új megoldások, új kifejezések keresésének egyik lehetőségét jelzik különleges fás faliképei.
Emberismerete abban is jelen van, hogy nem csak szeret bennünket, de észreveszi hibáinkat, kisebb-nagyobb esendőségeinket is. És ezzel közvetlenné teszi kapcsolatunkat. Teszi ezt kedvesen, szeretettel, játékosan, humorral. Sajátos arculatú, szellemes, vérbő figuráival mond véleményt rólunk. Derűt áraszt, groteszkséget sem nélkülöz, az emberi érzések mélységét elővarázsoló művész. Néha összekacsint velünk: ilyenek vagyunk. Mert tudja, és mi is vele együtt tudjuk, hogy a világ nemcsak a jót és a rosszat ismeri. Egymásra figyelésünk szükségességét erősítik kerámiái, nem feledve ennek gyakori hiányát. Alkotásai rólunk és nekünk szólnak.
A szakma, a kritika figyelemmel kíséri Kovács Éva pályaképének alakulását, fel- és megjegyezve azokat az állomásokat, kitérőket és csomópontokat, amelyek együttesen alkotják pályája ívét. Szentendre egyik hangulatossá formált török kori házában él és dolgozik a hófehér hajú, határozott, meleg tekintetű asszony: Kovács Éva keramikus-művésznő. Nagy utat tett meg, amíg a szatmári Nyírcsaholyból Debrecenen és Budapesten át eljutott a művészetek, a művészek városába. Akarat, hit, a "tudom, mit akarok" előre vivő megszállottsága vezette. Itt a maga alakította világban él. Mindig jelentőséget tulajdonított és tulajdonít a valahová tartozás tudatának. Sokat jelentett számára a gyermekkor élménye, a szülőföldhöz, a családhoz való kötődés, amely útravalót adott a világban az eligazodáshoz. Egyik mesterével, Borsos Miklóssal együtt vallja: "Gyökerek, tövek feszülnek a mélyben, s a mélyből szívják a nedveket, miként az ember is a múlt mélyéből és a jelenben felülről, a fényből kapja azt, amiből a jelent alakítja, valósítja meg".
Ha van, akkor mi a titka művészetének? Találóan és tömören maga mondja: "Ez egy gyönyörű játék. Az agyag és az én játékom". Valóban csak játék? Nem, sokkal inkább az élet igenlése, és a művész örök küzdelme az anyaggal, hogy olyanná váljék, amilyenné álmodja a maga örömére és a mi gyönyörűségünkre.
Így alkot Kovács Éva tisztességgel, szigorúan önmagához, illően az elődök, a mesterek értékrendjéhez, önálló és méltó fejezetet írva a kerámiaművesség történetébe.
Fodor Péter
(1987)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése