Háza Szentendrén kicsi, hófehér, török kori "vár". Tömör, erődítményszerű fala mit sem sejtet a mögötte levő világ bájából, harmóniájából, mediterrán derűjéből. A kék-fehér otthon finom tárgyaival, törékeny üvegkincseivel, mindenütt megtalálható kavicsgyűjteményével csendes, érzékeny, zárkózott lakóról vall.
Igazi "élet" az udvari műteremben van. Letyepetye asszonyok, évődő szerelmesek, szende viselősök, gyermekeit féltőn vigyázó anyák, viháncoló, csillagszemű kislányok szépséges világa ejti hosszan rabul az először idelátogatót.
- Kaptál-e a családodtól valamiféle indíttatást, amely erre a pályára vitt?
- Nem sokat. A családban legalábbis művész hajlamú ember nem volt. Nyírségi születésű vagyok, anyám-apám pedagógus volt. Hat testvér közül én voltam az egyetlen lány, ezért nagyon sokat voltam a nagyanyámnál. Ő Nyírcsaholyban lakott, tehát sokat éltem falun. A gyerekkorom nagyon gazdag volt, abból a szempontból, hogy nagyon sokfélét csinálhattam. Debrecenben voltam kisdiák, gimnazista is. Ott nem jelentett gondot, hogy a gimnazisták bejárnak az egyetemre, az egyetemisták pedig lejárnak - ha van miért - a gimnáziumba. Engem minden érdekelt. Így aztán voltam népi táncos, rajzszakkörös. Vörös Géza Munkácsy-díjas festő vezette a szakkört. Aztán orvos akartam lenni, jártam is be az egyetemre, boncolásra. Érettségi előtt volt egy országos rajzverseny. Géza bácsi kivett a mappámból egy rajzomat, és mondta, ezt küldjem fel a versenyre. Felküldtem, országos harmadik díjat nyertem. Azt hittem, ez borzasztóan sokat jelent, s már ok lehet arra, hogy az Iparművészeti Főiskolára jelentkezzem. Így hát feljöttem, hogy túlessek a felvételin.
- Milyen szakra jelentkeztél?
- Akkor még nem lehetett szakosodni, csak másodévben. Két főtanszak volt, a rajz és a szobrászat. Azt már nem tudom megmondani, hogy miért ez utóbbinál kötöttem ki. Amikor feljöttem, azt sem tudtam, hol van a főiskola, el is késtem a felvételiről, ettől nagyon zavarba jöttem. Olyan vidéki diáklányosan. Leültettek egy bakra rajzolni, s elkezdtem rettentő igyekezettel, mert igen szégyelltem a késést. Egyszer csak elkezdtek a tanárok gyülekezni a hátam mögött. Azt hittem, rosszul csinálom, és még jobban igyekeztem. A mai napig megvan bennem, hogy a szorongásomat a munkában vezetem le. Sosem vagyok biztos abban, hogy amit csinálok, jó-e vagy sem. Visszatérve a felvételimre, egyre csak fogytak körülöttem a jelentkezők, én még mindig maradtam. Már nagyon kevesen voltunk, és nem értettem az egészből semmit. Annyira kishitű voltam, hogy arra végképp nem gondoltam, esetleg jót csinálok. A következő héten jött a mintázás. Borsos Miklós felvételiztetett. (Engem egyébként ő vett fel a főiskolára.) Szobrászállványt még életemben nem láttam, fogalmam nem volt, hogyan kell vele bánni. Hova kell tenni a keresztet, meg hogy az arra való, hogy megtartsa az agyagot. Közben ugyanaz zajlott le, mint a rajznál. A tanárok gyűltek a hátam mögött, a társaim pedig egyre gorombábban néztek rám.
- Agyaggal ott, a főiskolán találkoztál először?
- Ez bizony hihetetlen, de ott. Aztán el kellett döntenem, hogy milyen szakot válasszak. Gondoltam, agyag a kerámia is, meg az talán nőiesebb, talán nem lesz rossz nekem. Így aztán a kerámiaszak mellett maradtam.
- Amennyire tudom, az emberek szeretik a figuráidat. Mennyire fontos neked a közönség visszajelzése?
- Nagyon nehéz kérdés. Tulajdonképpen kell, hogy tetsszen. Kell, de ez nem jelent abszolút mércét. Hogy jó legyen az, amit csinálok, az kell, hogy az ember ki tudja fejezni, amit akar. Nagyon sokféle összetalálkozás kell, hogy az önkifejezés is megvalósuljon, és sikere is legyen annak, amit az ember csinál. Kell az is, hogy egy társadalom be tudja fogadni a műalkotásokat. Kell az igény, hogy arra van szükség. De hogy ez összejön-e az adott művész műveiben, az már kész lutri. És lehet, hogy amit ma elutasítanak, az ötven év múlva értékes, elismert lesz, és fordítva. Persze ez sovány vigasz, a művésznek életében kell az elismerés, hogy erőt adjon olykor.
- Te annak idején nem figurákkal kezdtél, hanem edényekkel.
- Sokáig a dizájn feltétlen híve voltam. Kerámikusként is. Aztán beláttam, hogy nálunk nehezen képzelhető el olyan rendszer, ahol mindig kaphatók ugyanazok a darabok, ugyanolyan méretben, minőségben. Hogy egy lakáskultúrába illeszkedő függönyhöz szőnyeg, ahhoz csésze, tányér, tehát minden együtt. Én hittel csináltam edényeket, nagyon sokáig. Végzős főiskolás koromban - akkor ez még újdonság volt - gyárba kértem magam tervezőnek. Szent meggyőződésem volt, hogy a gyári tervezést meg lehet változtatni. Diplomamunkámat is a Gránitgyárban csináltam. Elvonultam egy kis zugba, és színes masszákat kevergettem. Kavics formájú edényeket készítettem, szürke-világoskék félporcelánból. Annyira szépek lettek, hogy még Hintz Gyula, a főiskola akkori igazgatója is akart venni belőlük.
Új festési technikát találtam ki, de rögtön szemben találtam magam a kollégák irigységével. Akkor az volt a rend, ha a zsűri elfogadta a munkát, megállapították a tervezési díjat, aminek a művész a tíz százalékát kapta meg készpénzben. Na most, életem első zsűrije az edénykészletért a kapható legmagasabb összeget állapította meg. Úgyhogy én akkor, 62-ben, friss diplomásként hatezer-ötszáz forintot kaptam, ami rettentő pénz volt. Fel is lázadt az egész gyár, az igazgatótól a főmérnökig, hogy nekik az éves prémiumuk nem ennyi, mit merészel ez a kis taknyos? Mit képzel maga, stoppolni fog az egész gyár, mert maga kitalált valamit? - kérdezték. Tudniillik olyan madzagféléket tekertem égetés előtt a tárgyakra. Erre céloztak.
Aztán végül is szél ellen nem lehet... Tudod. Elvették a kedvem a gyári világmegváltástól. A gyárak ma sincsenek felkészülve arra, hogy a tervezőket képességük szerint foglalkoztatni tudják. Így aztán előbb-utóbb a fásultság lesz úrrá rajtuk, és inkább nem csinálnak semmit, mintsem mindennap harcoljanak alapvető dolgokért.
Akkor otthagytam a gyárat, de műtermem nem volt. Két és fél szobás szövetkezeti lakásban laktunk hárman. A fiam kicsi volt, óvodába nem vették fel. Ott csetlett-botlott egész nap körülöttem, az én két és félszer kétméteres "műtermemben"... Aztán béreltem egy alagsori pincét, majd adódott egy minisztériumi műterem a Thököly úton, majd amikor már egyedül éltem, vettem ezt a kis házat Szentendrén, rendbe hoztam és most itt élek, dolgozom.
- Hallottam, hogy rendesen nekiálltál itt a munkának, férfiakat megszégyenítő kitartással és ötletekkel.
- Nem mondom, kegyetlen dolog, amikor az ember megtanul dekopir fűrésszel bánni, de muszáj volt. Beleuntam, hogy rengeteg pénzért képtelenek megvalósítani az ötleteimet. Nem tudták felfogni, hogy minden méretre kell, hogy készüljön, értetlenkedtek, hogy minek beépített mosdó? És akkor nekifogtam és győzködés meg mérgelődés helyett megcsináltam. Ezt az ülőgarnitúrát is. A kárpitos nekilátott, én meg kivettem a kezéből. A szekrényeket is én szereltem össze.
Mániám az egyterűség, ezért nincsenek itt ajtók, csak boltívek. Engem zavar, ha a tér le van előttem zárva. Tulajdonképpen ez egy összkomfortos kis paradicsom. Van még szaunám is. Aztán van a padlástérben egy varrószoba. Ez volt a műtermen kívül a nagy vágyam. Egy külön varrószoba. Az ablakából a főtéri toronyra látok. Mániám a varrás. Ott vezetem le a sikertelenségeimet a kerámiában. Most már minden kiállításomra varrok magamnak egy ruhát. Kabalából. Nagyon jó játék. Aztán meg jó érzés, amikor megdicsérnek, hogy milyen jó szabóm van. Ilyenkor azon kuncogok magamban, ha egyszer elcsapnak mint keramikust, varrónőnek még biztosan jó leszek.
- Ebben a lakásban - a műhelyen kívül - nyoma sincs keramikusi munkádnak. Még a használati edényeid között sincs saját.
- Ez nekem elvem. Öntömjénezésnek tartanám, és ez idegen tőlem. Van viszont egy csomó gyönyörűséges üvegtárgy. A mániám az üveg, a sima üveg. Ha nem kerámikus lettem volna, legszívesebben üveget csinálnék. Rettentően izgat, hogy mi mindent lehet ezzel az anyaggal elérni. Ezekkel az üvegtárgyakkal vigasztalom magam, mindig veszek egyet-egyet, ha valami konfliktusom támad a világgal.
És mivel elég sok dolog okoz bánatot, hát egyre nagyobb a gyűjtemény...
Bayer Ilona
(Az interjú és a fotók Bayer Ilona-Németh Andrea: FÉSZEK - Művészek, otthonok c. kötetében szerepeltek * Minerva 1988)
